Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-01-01 / 1. szám

mint egy óriási lánc, vezéreljék lelkünket az örökkévalóság felé. A tünő és muló évek csak rövid emberi életünk lényeges, részei s eljövetelükkel és elmúlásukkal bő alkalmat nyújtanak arra, hogy magunkba szállva, elmélkedjünk mult és jövendő, emberi sorsunk, emberi hivatásunk felett Minden elmúló év, mint Istennek ujja int felénk, emlékeztetve életünk kimért idejére, s minden eljövő év tanítást hord homlokán : ember, emlékezzél hivatásodra, s kötelességeid hű elvégezésével töltsd be rendeltetésedet e földön ! E tanítás van felírva a ma reánk virradt új esztendő homlokára is. Olvassuk le róla, vegyük be lelkünkbe s legyen vezére minden tetteinknek!Nem hiú reménykedésre hív bennünket a megújult esztendő, hanem kötelességeink hű elvégzésére; munkára, mely Isten nevében kezdődik és végződik, s melynek célja nem emberi dicsőség hajhászása, hanem Isten nagy nevének dicsőítése. Nem kecsegtet az ingyen való csodálatos áldással és szabadulással, hanem azt mondja: hűséges munkán lészen az áldás, a ki Istenben bízva, Isten érdekében fárad, az vészen jutalmat! Ne általános, gyarló emberi felfogás szerint búcsúztassuk hát el az elmultat, ne hiú, tétlen reménykedéssel köszöntsük a megérkezettet; hanem önmagunkba szállással, kötelességeink mulasztásának őszinte beismerésével s szent elhatározással, az Isten nevében, az Isten érdekében való hű munkálkodásra! Munka és kötelesség áll előttünk bőven; aratni való van elég, csak hű munkások támadjanak, kik nem a földi bérért, nem robotban, de az örökkévaló jutalomért, lelkük teljes odaadásával készek sarlóikat neki indítani. Hivatásunk, a melyre mind papok, mind világiak a Krisztus által elhivattunk, s a melyre felesküdtünk, szent kötelességünkké teszi mindenkoron az ő anyaszentegyháza érdekében való hűséges munkálkodást; a megváltozott körülmények s az azok nyomában feltáruló szomorú jelenségek pedig sürgetőleg intenek, hogy ébredjünk fel, ragadjuk kezünkbe a védő fegyvereket s az orvosló szereket, mert immár itt van közöttünk a veszedelem, a melynek ha idejében ellene nem állunk, megtizedeli sorainkat s lassú sorvadásba dönti evangéliumi egyházunkat. Az a szomorú kép, mit a statisztika s egyházi közéletünk felmutat, nem kiván bővebb magyarázatot, csak intőleg kiált felénk: ébredjetek s munkálkodjatok, míg nappal vagyon. Sok, sok vérző seb tűnik fel azon a képen. Itt a vegyes házasságok, amott a szektáskoclás, itt a világi eszközökkel dolgozó lélekhalászat, amott a modern hitetlenség, itt a hordozhatatlan terhek, amott a terhet hordozni nem akarás által ütött sebek véreznek, s mint a Megváltó oldalán ütött seb vére, hangosan kiáltanak felénk, intve mulasztásaink megbánására s könyörögve hozzánk a sürgős segedelemért. Nem látjuk-e e vérző sebeket; nem sajog-e lelkünk azoknak sajgásától?! Nem lehet az, hogy ily vakság és érzéketlenség fogta volna el lelkünket; hiszen azok, a kik nem állíttattak őrállókul és vezetőkül egyházunk élére, a rajtunk kivül állók, látják már azokat s szomorúan tekintenek a rajtunk, a köztünk duló pusztul asra. Vagy az volna felőlünk megírva Istennek könyvében, hogy a magyar protestáns egyház, mely századok rettenetes és pusztító zivatarait rendületlenül állotta ki, a mely a nyiltan támadó ellenség által ütött ezer seb alatt nem vérzett el : a külső békességnek, másokra nézve annyi áldást s felvirágzást hozó korában orv kezek által fosztassék meg kincseitől s a bensejében emésztődő és meg nem orvosolt sebek miatt sorvadjon el?! Nem, a kegyelemnek Istene, ki felgyújtá s annyi vész között fenlobogtatá az evangéliumi világosság fáklyáját e hazában, ezt nem akarhatja ! Azok a bajok, melyeket bölcsesége reánk bocsátott, s azok a sebek, melyeknek sajgása már lelkünkig hatol, csak a Jób bajai és sebei, melyek hitünk erősítésére, mulasztásaink feltüntetésére s szent kötelességeinknek lelkünk elé állítására valók. A külső békesség korában, a külső törvény védelme alatt karjaink elernyedtek, dicső fegyvereinket rozsda borította be; életünk erejének kútforrásait betemette a világban való tétlen bizakodásnak fövénye, s ime, mikor harcra kellene szállanunk az orvul támadó ellenség ellen, elernyedt karjaink nem képesek forgatni kellőleg az ősök hatalmas fegyvereit s eltikkadt lelkünk számára nem tudunk enyhítő italt meríteni! De a vég, a szégyenteljes halál következik-e reánk? Nem. Karjaink ernyedtek még, de izmai erősek s csak a gyakorlat szükséges, hogy benne az evangélium fegyverei a régi dicsőséggel villanjanak meg. Kútforrásaink még eltemetve állanak, de még nem apadtak el, s csak az szükséges, hogy megássuk őket, mint megásá Izsák Ábrahámnak, a filiszteusok által betemetett kútjait Beérsabában, s élő vizeknek kiapadhatatlan, üdítő forrásaira találunk mi is. Erre int, erre hiv fel mindnyájunkat e reánk virradt új esztendő. Ne késlekedjünk tehát, hanem ragadjuk elő őseink dicső fegyvereit az evangélium kincses házából, hogy forgatva éjjel és nappal, a védelemben és ha kell: a támadásban, megtisztuljon azoknak acélja a heve-