Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-07-23 / 30. szám

kerüli Lacaze bírálata is Zóla művéről, mely bírálat egy hithű kath. jezsuita tanítvány műve ugyan, ki azonban lelkiismerete által indíttatva érezte magát félszólalni a lourdesi szédelgések ellen, és kinek felszólalása több francia püspöknek helyeslésével is találkozott. Róma tehát nem ismer személy válogatást, mihelyt sértett egyházpolitikai érdekeinek megvédéséről van szó. S végül egy dr. Ackerl nevezetű osztrák sógor is fölemelte Zóla ellen tiltakozó szavát, a melylyel annak gonosz tudományos kritikáját egy csapással vélte megsemmisíthetni. A könyvecske — mint a mi Alkotmányunkból értesültem — magyar nyelvre is lefordíttatott. Jellemzéséről csak annyit, hogy Zóla regényét »lumplogikával* vádolja. Sapienti sat — mondja helyesen Geiger tanár a maga előadása végén. Csakugyan elég is legyen Lourdesről és az ő gyógyitóhatású pápás kegyhelyéről! Dobsina. Dr. Szlávik Mátyás. KÖNYVISMERTETÉS. A pozsonyi vértörvényszék áldozatai 1674-ben. Irta és kiadta Rács Károly szapáryfalvi ev. ref. lelkipásztor. II-dik bővített kiadás, II. füzet. A gályarabok Debrecenben levő emlékoszlopának rajzával. Lúgos, 1899. nagy 8-adrétben "236 lap, ára a két füzetnek együtt 1 frt 60 kr. Hazánk történetének egyik gyászos és egyik legrútabb fejezete az 1674-ik évi pozsonyi vértörvényszék. Rút volt az intentió, mely mozgatta, mert politikai ürügy alatt űzték a legkegyetlenebb vallási üldözést. Rútak az eszközök, melyekkel dolgoztak, mert a törvényes formák mellőzésével a nyers hatalom undok erőszakoskodása nyilatkozott meg benne. És legundorítóbb a dologban az, hogy ezt az aljas erőszakoskodást Jézus Krisztus állítólagos papjai, a római kath. főpapság követte el, kiknek a krisztusi szeretet gyakorlása lenne az első és fő feladatuk. így idéztetett meg a két evangéliumi egyház 735 lelkésze és tanítója s a megjelent 336 egyházi személyt így ítélték halálra, várfogságra és gályarabságra, nem politikai bűnükért, hanem vallásukért, a mit világosan bizonyít az is, hogy az elitélteket azonnal fölmentették, ha egyházi hivatalukról lemondottak vagy evangéliumi hitüket elhagyták. Ám a mi szégyenfoltja lett az erőszakoskodó római egyháznak, erkölcsi dicsőségére vált az üldözött evangéliumi hitnek. A nyers erőszakkal párosult fanatizmusnak sikerült ugyan egy csomó evangéliumi egyházat szétrombolni s néhány kislelkü pásztort hittagadásra és hivataláról való lemondásra kényszeríteni; de ez a politikai lepelbe burkolt vallási üldözés egyszersmind megteremtette az evangéliumi martyr-szellemet a melyből a magyar protestáns hiterényeknek legdicsőbb bajnokai, a hitvallók és gályarabok apostoli alakjai támadtak; és ismételten megmutatta azt, hogy a bit-testet, a külső egyházat ugyan megölhetik a világ hatalmasai, de a lélek, a hithűség magasztos lelke a koporsóból is kitör és eget kér. Rácz Károly szapárfalvi ref. lelkipásztor fenti müve II-dík kiadásban a pozsonyi vértörvényszéknek nem politikai és egyházi indokaival s a vérlázító eseménynek nem is leírásával vagy a kor történetébe való beillesztésével foglalkozik; hanem a címének megfelelőleg a vértörvényszék áldozatainak biografikus ismertetését nyújtja. Az esemény rövid egyházi és nemzettörténeti méltatásával a két Élőbeszédben találkozunk, melyeknek elsejet Heiszler József dombrádi lelkész, másodikát Balogh Ferenc debreceni theologiai tanár írta. Heiszler szép bevezetése röviden, de kellő nyomatékkal azt mutatja ki, hogy »a pozsonyi delegatum judicium a vallásgyűlölet áldozatai és nem politikai bűnösök.* S ezt azzal bizonyítja, hogy a vértörvényszék a pápás papok vezetése alatt állott s inkább egyházi, mint világi jelleggel bírt; hogy az inkriminált bűnt csakis a protestáns egyházi személyekben kereste s a felhozott pontok legnagyobb része egyháztársadalmi jelleggel bírt. De leginkább bizonyítja ezt maga az Ítélet, mert azok a birák, a kik a protestáns lelkészeket halálra ítélik, az Ítélet meghozatala után az úgynevezett felségsértőkkel alkudozásba bocsátkoznak s a halált mindazoknak eléngedik, a kik vagy önkényt kimennek az országból, vagy lemondanak lelkészi állásukról vagy pedig római katholikusokká lesznek. Balogh Ferenc hangulatos előbeszéde az az ünnepi beszéd, melyet szerző a gályarabok emlékoszlopának leleplezésekor Debrecenben 1895. szept. 21-én tartott. A lelkes beszéd röviden szintén kiemeli, hogy a vértörvényszék vádlottai nem politikai, hanem egyházi bűnösök voltak s hogy a vértörvényszék áldozatai valóságos hitbajnokok és vallási martvrok. A beszéd többi része a gályarabok meghurcoltatásának és kiszabadulásának színes elbeszélése. A kollégium és a nagy-templom közötti téren elhelyezett csinos oszlop tudvalevőleg özv. Hegyi Mihályné áldozatkészségéből a Gerenday Antal és íia cég műve. Maga a könyv a vértörvényszék áldozatainak részletes története. Szerző először azokkal a kútfőkkel számol be, a melyekből dolgozott. Elmondja, hogy ő nem a pozsonyi vértörvényszéknek a nem eredeti jegyzőkönyvéből, hanem annak a debreceni főiskolai könyvtár birtokában levő Nagy Mihály-féle másolatából dolgozott, mely a Sárospataki Füzetek 1863-ik évfolyamában nyomtatásban is megjelent, de sok hiányossággal és számos névferdítéssel. Fölemlíti, hogy a vértörvényszék által száműzötteknek s az erdélybe menekülteknek további sorsát Burius János korponai ág. h. ev. lelkész beszéli el »Morzsalékok« c. kézirati müvében, melyet 1864-ben Liehner Pál pozsonyi tanár adott ki. Az elitéltek neveit közli a Lampe-Ember Pál-féle latin-nyelvű egyháztörténeti munka, továbbá a van Poot Ábrahám holland műve (Amsterdam, 1684.), mely egyszersmind a holland nagykövet, Rruininx Hamel egykorú emlékiratát is közzé teszi s mely Poot-féle mű nem egyéb, mint Otrokocsi Fóns Ferenc gályarab latinnyelven írt munkájának holland fordítása. A