Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-07-02 / 27. szám

nek egyes részleteit lélektanilag s szemléltetően előadják! Mai prédikációink nagy része miért oly szegény a Jézus életének ilyetén lélektani fejtegetéséhen ?! Miért is nem állítjuk a hallgatók szeme elé inkább magát a felfeszített Krisztust, minthogy csak az ő halála jelentőségéről szóló tant fejtegetjük?! »Én — mondja az Üdvözítő — én vagyok az út, az igazság és az éld.* A dogmatikai formulák azonban gyakran a halotti lepédőkhöz hasonlatosak, a melyekbe a halott Krisztust becsavarják. — Több kérygmát tehát — kevesebb dogmát ; több történetet — kevesebb doctrinát; több bizonyságtételt — kevesebb apologetikát; több evangelizálást — kevesebb theologizálást! A bűn és kegyelem, a bűnbánat és bűnbocsánat ellentétes sarkai körül kell ma íorognia minden prédikációnak, úgy mint az apostoli korban s csak ha kardinális tételek• t beszédünk középpontjává tenni sikerült s igazán a szellem és erő hatalmával hirdetjük azokat: akkor várhatjuk azt, hogy általuk Istenben való életet fogunk kelteni s terjeszteni. Mindazon ihletett szónokai a jelennek, a kikből az élet vizének folyamai áradtak s áradnak ki — Németországban, Amerikában és egyebütt — élő tanúbizonyságai ezeknek; s nem lehet az embereket eleget óva inteni attól a balhiedelemtől, a melyből kifolyólag t. i. azt hiszik, hogy a XlX-ik század emberei is megújulnának az Istenben való életben, ha csak el tudnók valahogy távolítani útjokból azt a botrány-követ, a melyet ők a Krisztus megváltói halála erejéről szóló szentírási tanban látnak; a melylyel tudvalevőleg a bűnbánat s a bűnök bocsánatja is összefügg. De hát minden századok által megdönthetetlenül beigazoltatott az, hogy a Krisztus evangéliumát — ezt a »boldogságot« és »botrányt« - megcsonkítani annyi, mint megfosztani azt erejétől! Ha tehát életet akarunk általa kelteni, úgy a jxstavoía t époly erélyesen kell sürgetnünk, mint a hogy a ^kereszt igéjét* illető minden kompromisszumot előre is el kell vetnünk. A gőg, az önigazság s önhittség ellen ma époly erős határozottsággal, kell fellépni, mint Krisztus s az apostolok idejében; még az esetre is, ha ugyanazt a gyűlöletet, ugyanazt az ellenségeskedést kellene elviselnünk. »Nem feljebbvaló a tanítvány az ő mesterénél.* Viseljük csak a keresztet férfiasan, bátran, a keresztről való szavunknak az majd annál nagyobb súlyt fog kötcsönözni, a mint kölcsönözte Pál apostol, kinek az Úr Jézusért sebei, — miket ő és pedig oly hősiessen testén viselt, — talán még nagyobb rábeszélő erővel bírtak, mint ajkainak ihletett szavai. Csakhogy nagy tévedés volna ám azt hinni, hogy az ember a bűnbocsánatról már eleget prédikált, mihelyt e szavakat prédikációiban többször használja s jelentésüket korrektül kifejtette. Talán épen a bűnről s bűnbánatról szóló doctrina az, a mely legkevésbé vezet a bűnbánathoz. S nagyon tévedne az, a ki azt hinné, hogy az életben a megtérések mindég azon a módon mennek végbe, mint a hogy az üdvrend stádiumait a dogmatikai tankönyvek tárgyalják. E tekintetben a keresztyénségben sokszor egészen úgy áll a dolog, a hogy a misszió mezején. Sok pogány vágyódik a keresztség után a nélkül, hogy a bűntudat vezetné őket a Krisztushoz. Az ilyenek gyakran másért vonzódnak az Üdvözítőhöz, talán mint megfáradottak s megterheltek, valamely nyomás terhe alatt keresnek nála könnyebbülést. Nem volt az másként akkor sem, mikor az Úr Jézus Krisztus testileg járt a földön. Mily sokan jöttek akkor is hozzá olyanok, a kik első sorban nem bűnbocsánatot, hanem csak valami külső bajból való szabadúlást kerestek ő nála; s ő annyira távol állt attól, hogy őket visszautasítsa, hogy inkább ismételten is megdicsérte hitüket. Ha majd egyszer az égben az összes megtérések története előttünk nyilvánvalóvá lesz, mily csodálkozva fogjuk látni akkor, hogy az Isten gyakran mily nagy feneket kerített annak, hogy valamely embert megmentsen, s mily külsőleges volt gyakran a kiindulási pont! Ha az Isten az ő ekéjét valamely emheri szívbe mélyeszti s talán nehéz megpróbáltatásoknak teszi ki életét, akkor a mi prédikációnknak nyomban utáná meg kell próbálni, hogy vájjon nem lehetne-e onnan a kártékony férgeket eltávolítani s a barázdákba jó magot vetni. Legtöbbnyire Jézusnak a megfáradottakkal s megterheltekkel szemben való mély könyörületessége az emberi bajok minden neme iránt való igazi részvéte s a világ megvetettjei iránt való gyöngéd szelídsége volt az első sorban, a mi vonzó erőt gyakorolt azokra s csak később, lassanként tanulták megismerni benne az Isten bárányát is, a ki a világ bűneit magára vette s róla leszedte. Az emberek megtérése ép oly kevéssé történik egyenes vonalban, mint a hogy a természetben a folyók sem folynak kanyarulatok nélkül. Azért épen a bűnbánat és a hit prédikálásánál van szüksége a lelkésznek arra, hogy a sokoldalú isteni bölcseséget helyesen ismerje s utánozza, a mely fáról minden dogmatikai methódisztlkus egyoldalúságtól, ezerféle módon tudja a bűnöst a bünbánathoz s az isteni kegyelem megragadásához vezetni. Távolról sincs szándékomban, hogy a mikor a hatástalan bűnbánati prédikációk methódizmusától óva intem az embereket, egyúttal talán — a mint az az egyházi körökben napirenden van — hibáinkat takargtani. Sokat gáncsolják'" a metódiszmust még ott is, a hol tanulni lehetne tőle. Az a komoly, buzdító gyakorlati eljárási módja, a melylyel a lelkiismereteket megragadja, reális megtérésre ösztönzi s annak halogatásától óva int: szép charismája ennek a sok beteges szellemmel szaturált iránynak, a melytől bizony nekünk sem ártana egyetmást elkölcsönözni. Azonfölül, ha már methodizmusról van szó, saját ajtónk® előtt sem ártana söpörni, mivel nem csak a methódisták méthodisztikusok. Az egyházi szónok, a ki ha a bűnbánatról, hitrőj, megigazulásról stb. szól, mindig csak egy és ugyanazon dogmatikai kerékvágásban mozog, tulajdonképen szintén methódista, jólehet methodizmusa más természetű s a buzdító erőt nélkülözi. Sed haec hactenus. A legjobb methódusnál is lényegesebb mindig és mindenütt az egyén, a ki prédikál. A legjobb methódusra is áll a mondás: A betű öl, a lélek az, a mely megelevenít. S az Ur a lélek; a hol pedig a-2 Űr lelke vagyon, ott a szabadság.* Nem annyira az jön tekintetbe, hogy miként prédikálunk, mint inkább az, hogy milyenek vagyunk. Krisztus evangéliumának a hatása nem attól függ, hogy azt általán véve prédikálni szokták, hanem inkább attól, hogy ki az, a ki hirdeti. Itt is áll az: »duo si idem dicunt, non est idem.« Krisztus igazi szolgájának szájából, kinek az élete is tanúbizonysága az ő általa hirdetett igazságnak és erőnek, az igének egészen más hatása lesz, mint olyannak a szájából, a ki azt csak megtanúlta. A relatíve kisebb tehetségű igazi szolga nagyobb hatást fog elérni, mint a legszellemesebb szónok. Az orthodoxok és piet.isták közt felmerült ama régi kontroverzia, hogy vájjon az újjá-nem-született prédikátor képes-e Istenben való életet kelteni, ma aligha képezne olyan vitatárgyat többé, a 'mely a pártokat felizgatná. y>A prédikátor élete a nép evangéliuma« — egész a mai napig. Gyülekezeteinkkel épúgy áll a dolog, mint a gyer-