Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-06-25 / 26. szám

hoz fordult és felkiáltott: »Ifjak, örvendezzetek ina ; a rabszolgaság ostorát ma utolszor éreztétek! Gyermekeitek szabadok lesznek. Ujjongjatok ma, ti férfiak, szabadok vagytok örökre!* ... És ők kezeikkel tapsolva felkiáltottak: Dicsőség a magasságbán Istennek! mert hitték az örvendetes hirt. — »Ti hajadonok,« kiáltott fel továbbá a szónok, ^ujjongjatok ma ; utolszor árvereztek s adtak el titeket; szabadok vagytok, örökre szabadok !« Azok hitték azt, felemelték szavukat s felkiáltottak : Dicsőség a magasságban az Istennek! Soha életemben nem voltam ehez hasonló gyülekezetben. Ezek hitték szabadulásuk evangéliumát*. . Az ilyen történet nem maradhat hatás nélkül és hogy jól megmagyarázza azt, mi az az örvendetes hír mi a Krisztusban való szabadság, mi a hit s a Szentlélekben való öröm, az nagyon világos. Természetes, hogy valaki élményeket közölhessen, át is kell élnie valamit; s hogy valaki valamit átélhessen, nem szabad folyton csak a szobát őriznie s magát híveitől izolálnia. Tehát ismét oda lyukadunk ki, hogy ha valaki a forrongó élet közepébe akar tudni belenyúlni, ez élet közepén kell magának is forgolódnia. Az olvasás egymagában még távolról sem képesít senkit ezekre, jólehet a történelemnek s a jó vallási és világi népirodalomnak tanulmányozása sok jó anyagot szolgáltathat neki csak meg legyen benne az érzék, hogy a szükségeset észrevegye. Végül a dogmatizálásra térek át. a mi szintén sok prédikációt tesz terméketlenné; e szót is a legtágabb értelemben kérem venni. Természetes, hogy beszédünk nagy részének oktatásnak kell lennie, mert hiszen határozottan írva áll: »Minden az Istentől adatott írás alkalmatos először is a tanításra* ; s határozottan tiltakozom amaz esetleges félreértés ellen, mintha én talán a prédikáció oktató szubsztanciája ellen akarnék polemizálni. Más dolog azonban az írás egészséges tanait röviden, világosan s könnyen érthetően a gyülekezetnek előadni s más népszerű vagy inkább népszerűtlen dogmatizálást űzni a szószéken. A prédikációban nekünk mint Krisztus hitvallóinak kell beszélnünk, a kik a hit nagy titkait megdönthetlen igazságként hirdetjük; de nem mint dogmatikusoknak, a kik azokat, fogalmak szerint boncolgatják ; vagy mint apológétáknak, a kik azokat minden képzelhető s képtelen kételyek ellen védelmezik. így egy húsvéti beszéd pl., a mely azzal bíbelődik, hogy a hallgatóknak bebizonyítsa, hogy Krisztus csakugyan feltámadt halottaiból, — ép úgy el van hibázva, mint az a karácsonyi beszéd, a mely Krisztusban az isteni természetnek az emberihez való viszonyáról theologizál. A bibliai pastoraltheologia egy praktikus lelkésztől mindenesetre megkívánja, hogy SiSaxtóc legyen, de ez alatt távolról sem ért bizonyos iskolamesteri, pedáns oktatást, hanem inkább azt, hogy könnyedén, világosan és meggyőzőleg, határozott igazság gyanánt tudja előadni a bibliai igazságot. »Ez az adomány — mondja Vilmár — úgy mutatkozzék, mint AVTÉ^SA^AI TOD %ARÁ R?]v őiSa^YJV TCIGTOÖ Xóyov, azaz a prédikátornak szilárdan kell állania a tan tekintetében megbízható igénél; a tant illetőleg szilárd meggyőződésének kell lennie, úgy hogy tanításában a biztos igazságot hirdesse. Tanítani csak akkor lehet, ha azt, a mit hirdetünk, biztos, megdönthetetlen igazságnak tartjuk. Ennek a tanítási képességnek alapja a lélekjelenlét s az, hogy örömmel adjuk át magunkat annak, a mit hirdetnünk kell. Ez a tanításra való alkalmatosság nyilvánul: a) ama törekvésben, hogy lelkünket a mások lelkébe át önts ük; — lelkébe a hitetleneknek úgy, mint a hivatalosoknak, megvilágosítottaknak; a megkísértetteknek s a visszaesőknek stb. Ezekkel szemben van helye az úgynevezett oktatásnak; b) nyilvánul ama képességben, hogy valamely dolog elemeit (főalkatrészeit s lényegét) felfogni s kifejteni képesek legyünk. A ki folyton csak a minden képzelhető mellékes részletekre, dialektikai lehetőségek kontenkvenciáira stb. gondol, az nem alkalmas a tanításra, mert összezavarja a hallgatók fejét, ha mindjárt oly szellemes legyen is; nyilvánul c) az elválasztás képességében (qui bene distinguit, bene docet), azaz hogy a dolgokat helyesen tudjuk elválasztani s mindeniket a maga helyén megvilágítani ; nyilvánul d) abban a képességben, hogy az egyes dolgok között az összefüggést kimutassuk. Mindezek aztán együttvéve e) abban a képességben mutatkoznak, hogy a tényeket az ő igazi következményeikkel s lényegi jelentőségükkel tudjuk előadni, — azaz az elbeszélő képességben. Ez az egész tanítási képesség jól megkülönböztetendő attól, a mit közönségesen »iskolamesteresség«-nek neveznek; ez épen ellentéte a pedantériának.« A dogmatizálás alatt azon nem csak theologizáló hanem főképen azt az eljárást értem, a mely a prédikációban az írás igazságait doctrinar módon tárgyalja. A mi az írásban SiSa^-nak és Dyiawöaa StSaoxaXta-nak mondatik, az sohasem elvont dogmatika, száraz tan az ész számára s puszta tantétel, hanem az -»élet« tana. Krisztusban megjelent az élet, s az élet az embereknek világossága. Ezen búcsúszavakba: »Tanítsátok őket, hogy megtartsák mindazokat, a miket én parancsoltam néktek« összefoglalja az Üdvözítő a prédikálásra vonatkozó összes útmutatásokat. »Lényegében ethik ú pontok azok, a melyek a tiszta tannal ellenmondásba kerülnek, ethikai szabályok, amelyek belőle levezettetnek«, — jegyzi meg találóan Kübel »Umriss der Pastoral-Theologie* c. művében. Minden hitetlenségnek alapja alapjában véve az evangélium erkölcsi követelményei iránt való ellenszenvben gyökeredzik. A farizeusok keresztre feszítik Krisztust, mivel a szemükbe merte mondani hogy az igazságuk nem üti meg a mértéket. »Miattam a lelkész prédikálhat a Szentháromságról, Krisztus istenségéről s hasonló orthodox tanokról, a mit akar, — mondotta egyszer egy eléggé művelt egyháztag, — de az már még sem járja, hogy olyan élesen kikeljen az erkölcstelenség ellen és sok olyan dolgot felpiszkáljon, a mit a szószékről nem szívesen hallok ; végre is az embernek élni kell és másokat is élni hagyni!* — Egy privát beszélgetés alkalmával, a melyet egyszer egy tudományosan képzett atheisfával folytattam, az illetőt az által hoztam ki a sodrából, hogy hitünk ellen való számos érveire ezt válaszoltam: >Legyen csak teljesen őszinte; Krisztus evangéliumát On azért találja ellenszenvesnek, mivel un maga csinálta meg az erkölcstanát és semmi kedvet sem érez ahhoz, hogy a mint az írás mondja: »testét megöldökölje*. Minden, a mit felhozott arra nézve, hogy az Ön tudományos meggyőződését a a bibliával szemben indokolja, alapjában véve csak afféle fügefalevél, melylyel — a tisztesség látszatának megőrzésével — a biblia erkölcsi szigora iránti idegenkedését szeretné elpalástolni.* Első sorban tehát a tan és az élet, a hit és a megszentelés s megfordítva: a hitetlenség s az erkölcsi feslettség találkozását erősen kell kidomborítani s a hallgatók lelkébe bevésni. A bibliai tannak mindég megvan a maga gyakorlati oldala s életkövetkezménye; az természetesen megkívánja és továbbítja az ismeretet is, de azt tulajdonképen csak az akarat irányítása szempontjából teszi. A tett és az ismeret organikus életösszefüg-