Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-06-11 / 24. szám

24. szám. PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. Miért nines több eredménye prédikálásunknak ? (Folytatás.) Egyik ép oly egyszerű, mint megkapó beszédjében említést tesz Moody egy vallásos összejövetelről, a melyen egy parasztasszony egy hosszadalmasan imádkozó férfit hirtelen ezekkel a szavakkal szakított félbe: »De hát kérjen már valamit! És ki tudja, hogy ha a mi prédikációnkba szabad volna közbe szólani, nem kiáltaná-e nekünk is oda' egyik-másik hallgatónk: »De hát mondjon már valamit ; általános frázisokból már eleget hallottunk !« — Azt nem lehet kívánni, hogy hallgatóink egész prédikációnkat elmondani tudják, de annyi tény, hogy minél több benne a reális gondolat, annál inkább bevésődik az az emlékezetbe. Tartalmas dolgok maradandók. De az még a kisebb hiba, hogy a frázis meg nem tartható; azonfelül azonban életet sem ád, inkább álmosítólag, sőt öldöklőleg hatfs csak arra való, hogy benső ürességet bizonyos külső mázzal vonja be. Jaj nekünk, ha ajkainkon az élet igéi üres frázissá, poshadó vizzé, Ízetlen sóvá váltak, — mert nincsen olyan erős méreg, a mely a lelki életet oly biztosan és gyökeresen megölné, mint a szent dolgok felett való frázi'-sá lett beszéd! S ne ámítsuk magunkat: hallgatóink, — még a legegyszerűbbek is, sőt talán ezek még inkább, — e tekintetben finom megfigyelő tehetséggel bírnak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ellenünk talán mindjárt a képmutató vádjával fognak fellépni, hanem — a mi talán még rosszabb — ez által mind jobban és jóban megerősíttetnek ama tévhitükben, a mely öntudatlanul is ott rejtőzik vérükben s lelkükben, hogy t. i. a mi beszédünk tulajdonképen csak aféle szóbeszéd s hogy arra igazán senki sem gondol, hogy a hallottakat az életben talán komolyan vegye. S épen az a szellemi halála a mi gyülekezeteinknek, a mi miatt sokat sopánkodunk, hogy nemcsak hogy az Isten igéjének igaz voltát in thesi tagadják, hanem in praxi is ahhoz szoktak már az emberek, hogy Isten szent szavát csak aféle vallásos beszédekre való thémák gyűjteményének s bizonyos játékszernek tekintzék, a melynek azután a mindennapi életben semmi hasznát sem lehet s nem is szokták venni. Hogy azután ezért a balvéleményért, — a mely szerint t. i. az Isten igéje a gyakorlásra, a teljesítésre s általában a mindennapi életben való alkalmazásra nem szükséges, — menynyire terheli a felelősség a prédikátorokat, azt most nem kutatom; azt azonban nehéz volna eltagadni, hogy az üres papi frázisok, legyenek bár azok bibliailag oly korrektek, s tan tekintetében oly orthodoxok is, nemcsak hogy nem elég erősek arra, hogy az ilyen szellemi halált legyőzzek, de sőt annak siettetéséhez maguk is hozzájárulnak. S az orthodox frázisok e tekintetben még rombolóbbak, mint a racionalisztikusok. Fölösleges dolog a frázisnak fogalmi meghatározását adni. Vannak dolgok, a melyek akkor a legérthetőbbek, ha őket nem definiáljuk. Egészséges érzékkel egyes dolgokat jobban ismerhetünk meg, mintha rájok vonatkozó logikai abstrakciókba bocsátkozunk. Köztünk s hallgatóink között egy finom érzékhuzal van, egy neme a villamos áramnak, a mely által hallgatóink szívünk benső verését is megérzik. S mihelyt észreveszik, hogy mi magunk — nem mondom, hogy egészen nem, de legalább nem komolyan élünk abban s a szerint, a mit vasárnaponként oly hévvel hirdetünk, a nép érzéke a mi szavainkat tüstént frázissá degradálja, — és ki vehetné ezt neki rossz néven ? Ámde szavunknak hallgatóink ezen ösztönszerű érzése által frázissá való ledegradálásával a mi prédikációnk eredménytelensége pecsételtetett meg! Hogy szabadulunk meg azonban a frázistól, magvetésünk ezen mérges ragyájától ? A mennyire én a dologba belátok, csak úgy, ha bensőleg igaz emberek leszünk. Allásuukat, melyet manapság oly sok üres fejű fickó gyalázni s képmutatás vádjával illetni merészel, az ilyen szemrehányások s közönséges rágalmak ellen egészen erélyesen védelmeznünk kell. Gyűlöletből s az emberi szív hiányos ismeretéből kifolyólag ma sokat dobálóznak ellenünk a képmutatás vádjával még ott is, a hol annak semmi helye sincs Mert nagy a különbség a képmutatás között és a között, hogy valaki bensőleg nem egészen igaz. Az első öntudatos valami; a ki képmutatóskodik, az egyenesen a saját meggyőződése ellen beszél; — utóbbi pedig többnyire jóhiszemüleg hibázik, vagy az által, hogy nagyít, szertelenné lesz, hamisan idealizál, sötéten fest stb., vagy hogy olyas valamit mond magáének, a miről csak gondolja, hogy bensőleg birtokában van. A mily jogos részünkről, hogy a képmutatás vádját erélyesen visszautasítsuk, ép úgy meggondolandó másrészről az is, hogy vájjon ha szavaink Isten elé állíttatnának s a szentség mérlegére tétetnének: elháríthatnók-e magunkról a benső igaztalanság vádját is? Vegyük például — hogy a legkülsőbbről induljunk ki — a temetési beszédeket, a melyekről, sajnos, ma mar úgy szoktak beszélni, hogy — »temetési beszéd, hazug beszéd!« Hallhatni olyan temetési beszédeket, és pedig nem csak a racionalisztikus lelkészektől, a melyeknél az ember igazán nem mer feltekinteni, mert attól fél, hogy a jelenlévők arcáról a halottra pazarolt dagályos dicséretek tagadását fogja leolvasni. Az emberek persze az ilyen »boldoggá avatásokat* nagyon szívesen veszik, de — ne ámítsuk magunkat! — igaz az is, hogy mi az ilyenek által hitelünket játszuk el. Azok a hallgatók ugyanis az elhunytat rendszerint jobban ismerik, mint mi, s két eset áll elő : vagy gondolkoznak a temetési beszéd felett, mialatt azt az elhunyt életével összevetik s hogy ez által a lelkész szavahihetősége előttük nem növekszik, nagyon világos dolog; — vagy pedig, s ez a gyakoribb eset, nem reflektálnak rá s akkor mi az eredmény? Semmi más, mint hogy az a véleményt, ver gyökere szívünkben, hogy a lelkész szava csak aféle üres beszéd; a szűk kapuról s a göröngyös útról való beszéd csak aféle szólásforma az! ember eljuthat az égbe a nélkül is, hogy élete a bűnbánatban, a hitben, megszentelésben való élet legyen, mert hiszen a tisztelendő úr a temetések alkalmával sok olyan embert mond »boldognak«, a kiről mindenki tudja, hogy nem épen szent életet folytatott. És sok más halotti ünnepi beszédnél a hallgatókon hasonló érzelmek vehetnek erőt. Az szükségképen kell, hogy a gyülekezetet megtéveszsze s a lelkész szavait frázissá degradálja, ha egyszer az égbe vezető utat a Szentírás értelmében egész komolysággal »keskenynek s fárasztónak* mondjuk, máskor meg az üdvözülést olyannak tüntetjük fel, a mely mintegy magálól értetődő valami mindenkire nézve, mihelyt elhalálozik. Hasonló eredménye van a túlzottan sötét színezésnek s az erős korholásnak is. Eltekintve attól, hogy ez sok elkeseredést szül, a mi nem hat javitólag, másrészt ahoz szoknak általa a hallgatók, hogy a gonosz világ s a rosz idők feletti panaszokat csak bizonyos az egyházi beszédtől elválaszthatatlan szónoki hyperbolának tekintsék, a mi hát azzal együtt jár s a mit természetesen annál kevésbé kell komolyan venni, mert hiszen maga a prédikátor is s családja azzal a szidalmazott világgal egész jó viszonyban van. — Minden korholó szó frázissá válik,