Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-05-14 / 20. szám

szagában, a mikor a hű szolgák is így kénytelenek felsóhajtani : •> Mester, jólehet az egész éjszakán át fáradtunk és semmit sem fogtunk /« Korunkban különösen bizonyos keresztyénellenes erők dúlnak a társadalomban, a melyek a mi prédikációnkkal szemben külöúös sikereket érnek el s a mi munkánkat nem csak paralyzálják, de sőt több konkolyt vetnek, mint mi jó magot. S a prédikátori állás is, mint ilyen, manapság nyilvános kicsinylésnek van kitéve, úgy hogy szavunkat a helyett, hogy személyünk, mint Isten követeinek személye bizonyos tekintélyt kölcsönözne neki, — széles körben gyakran bizalmatlanul fogadják, ha nem egyúttal gúnynyal is. Nekünk persze szívesen kell vennünk mindenkor, ha arra emlékeztetünk, hogy a mi munkásságunk csak a fele magvetés a jó remény fejében, a melyre nagyon is ráillik a mondás: »más a vető, más az arató* és hogy >egy apóstól ismertető jelei első sorban a türelemben mutatkoznak*. Bizonyos az is, hogy a mi prédikációnkban semmiképen sem kicsinyelhető épitö s fentartó erö rejlik s hogy nélküle a vallási s erkölcsi hanyatlás még sokkal rohamosabb lenne, mint a minő már is. Bizonyos végül az is, hogy nem kizárólag a mi prédikációnk az, a mi által az Isten a hitet ébreszti, mert a megtérések története minden időkben elég példát szolgáltat arra nézve is. hogy ilyenek elég gyakran más eszközök által is eszközöltettek. De bármennyire indokoltak is az ilyen érvelések s bármennyire is megnyugtatók a mi lelkiismereteinkre nézve: a szíven még mindég ott marad bizonyos nyitott sebe az önvádnak, a melyet semmitéle apologetikai tapaszszal beragasztani nem lehet. Távol áll tőlem, hogy viszonyainkat feketébbeknek tüntessem fel, mint a minők valóban; a pesszimisztikus túlság úgy is csak arra jó, hogy hivatásbeli buzgalmunkat még jobban lohaszsza. A mai egyházban sincs hiány bu^gó tagokban s igazságtalanság lenne a mai »kicsiny seregnek* a tevékenység teljes hiányát vetni szemére. A bel- és kúlmisszió terén például oly tevékenység * fejlődött ki időnkben, a minőt az egyháztörténet egy korszaka sem képes felmutatni.. De époly igaz az is, hogy a mai buzgó keresztyének túlnyomó részének ezen buzgalma a korábbi időkből datálódik s hogy majdnem általános a panasz, hogy új sarjadék nem mutatkozik. S ez a panasz egy olyan korban hangzik fel, a melyben az Isten igéje számtalan szószéken s az évrőlévre szaporodó prédikációs könyvekben nem csak hogy bibliai korrektséggel hirdettetik, hanem a melyben olyan szónokokban sincs hiány, a kik azt mélyreható, szellemes s lebilincselő módon is hirdetik. És mégis, általában tekintve a dolgot, mily erőtlennek látjuk ezt az igehirdetést, ha az eredményt: az üdvözítő hitre való ébresztést, az istenes élet bizonyítékait s a »vere credentium* gyülekezetét keressük! A mi igehirdetésünkből az Isten ereje hiányzik, — ez oly tény, a melyet csak a vak optimizmus tagadhat. S miért hiányzik? Talán az evangélium, a melyet hirdetünk, megszűnt ma már az »Isten ereje lenni, a hivők üdvözítésére«? De hát 19 századon át kiáltotta a tűzpróbát s millió és millió tény által legitimáltatott; ezek után nem volna-e oktalanság azt következtetni, hogy ma »más evangéliomra« van szükség, egészen eltekintve attól, hogy az az átok, a melyet Pál apostol ezen »más evangéliumra* kimond, minden e nemű kísérlettől visszariaszszon ? Mindazonáltal e kísérletet ma már számos szószéken és a sajtóban meg is tették. De ebből meg minden kétséget kizárólag arról győződtünk meg, hogy az az úgynevezett * Ez persze a külföldről és nem hazánkról szól. Szerk. modern világnézleten nyugvó új evangélium a XIX.-ik század embereit távolról sem tette kegyesebbekké s erkölcsösebbekké s nem csak hogy a legünnepeltebb szónokainak templomait sem képes megtölteni, de sőt évről-évre mindinkább kiüríti azokat. Vagy talán az emberi szívek mások ma, mint voltak azelőtt ? De hát az írás, a történelem s a tapasztalat egyformán arra a meggyőződésre vezetnek bennünket, hogy ugyanazok a szenvedélyek, a melyek évezredek óta mozgatták a szíveket, ma is ott találhatók a szívekben, és hogy mi, hogy rajtunk segítve legyen, ugyanazon megváltó erőkre szorulunk, a melyeket az Isten a régmúltban nyújtott az elesett emberiségnek Krisztus nélkül nincs üdv a XlX-ik században se, ép úgy. mint nem volt az elsőben! — Ezt kellend majd végre a világnak belátni, ha a homályteljes szellemeskedés az ő új-találmányú vagy újra felmelegített kotyvalékával ismét en gross bankrottot fog csinálni s egy egész korszak a pusztulás örvényének szélére jut a nélkül, hogy megmentésére csak egyetlen egy alkalmas eszközt is ismerne. Tehát nem a Krisztus evangéliumában rejlik az oka annak, hogy a mi prédikálásunknak nincs kellő eredménye. Keressük azt azért ott, a hol Isten kezünkbe tette s tenni akarja, hogy a bajon segítsünk: — keressük önmagunkban ! Mindenesetre ez a praktikus oldala a dolognak, ha felvett thémánkat megoldani akarjuk. A mennyire én a dologba belátok, minden más eljárás kevés hasznot hoz nekünk és csak az üres szóbeszédre a dolog kissé komoly. (Folyt, köv.) Paulik János. KÖNYVISMERTETÉS. Egyházi beszédek. Irta F. Varga Lajos református lelkész. Szerző tulajdona. Ára 3 korona. Kapható szerzőnél Majtison és Lövy Miksa könyvkereskedésében Szatmáron. Bizony, bizony, nagyon igaza van Péter Mihálynak, mikor — lapunk legutóbbi számában — a magyar egyházi beszédirodalom gazdagságának nem tud örülni, mert ez a gazdagság nem természetes fejlemény. Mégis akkora szeretettel látok minden úiabb kötetet, remélve, hogy hátha ez lészen már az új, az igazi iránynak mutatója. Sajnálom, de ki kell jelentenem, hogy a kezeink között levő kötet sem az. F. Varga Lajos kötete fényes tanújele annak, hogy a magyar kálvinista papságban rendkívüli szónoki erő van, de — hogy is mondjam csak, senkit se akarva sérteni — az alapos, tudományos segédeszközöknek nagy a hiányossága. Kötetében 23 egyházi beszéd van, a huszonnegyediket a függelékbe rekesztette, tudniillik beköszöntő beszédjét. A 24 prédikáció kétharmad részében a beszéd nem textusszerű. Már pedig ha valamely beszéd megszűnt textusának és csakis annak igazságát hirdetni, az megszűnt egyházi beszéd lenni. Még kevésbé tarthat a jó egyházi beszéd cimére igényt, még ha a hallgatóságnak, ha a kollegáknak tetszett is, mert a I. Kor. II. szerint az egyházi beszéd »nem emberi bölcseség beszéde, hanem lelki erőnek megmutatása*. De nehogy adós maradjak állításaim bizonyításával, lássuk a beszédeket magukat. Az I. sz. beszéd újévi. Textusa Ézsaiás 42, 9. De a textust csak a bevezetésben említi szerző, ott is csak per tangentem s azután az I. és II. részben beszél erről: «Emlékezzetek meg a régi időkről stb.« Mért nem vette fel ezt textusnak akár a 77. zsoltárból, akár Mózes idézte