Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)
1899-05-07 / 19. szám
Hogy helyes következtetésre juthassunk szükséges, hogy néhány szót szóljunk Pál egyéniségéről. A mint Tholuck mondja: a mily mértékben feltalálhatók a nagy apostolnál a kolerikus temperamentum sajátságai, épen úgy kimutathatók nála a melankolikus temperamentum sajátságai is. A kolerikus korszakban főként kifelé irányul; érintkezni kiván a világgal és az emberiséggel, de nem azért, hogy abban élje világát, hanem hogy annak fölébe küzdje magát és uralkodjék rajta; — a melankolikus karakter azonban, a helyett, hogy a világban szórakoznék, az embert önmagába, keble mélységeibe vezeti vissza és ennélfogva általában szigorúbbb életfelfogást szül. Ennek a két temperamentumnak az egyesülése jellemzi a vallásos reformátorokat. Pált, Augustinust, Luthert, a mely férfiaknak szellemi felsőségé még századokkal ezután is működött, a mikor maguk már letűntek a szereplés teréről. Pál apostolnál azonban ehhez még más sajátosságok is hozzájárultak. Heves gyűlöletében és szeretetében egyaránt, leghatalmasabb benső szorgosság uralta, a legnyugtalanabb tűzlélek, s pihenést nem ismerő, semmivei szemben meg nem rettenő, önmagával szemben kiméletlen tettkészség lelkesítette, s e mellett a legnehezebb lelki harcokon küzdte át magát, s mint Luther élete, úgy az övé is : szakadatlan harc vala. Ha már most tekintetbe veszszük azt az ellentétet, a melyben a testi gyenge konstitúció s ezek a rendkívüli szellemi munkák egymással állanak; ha olvassuk sok panaszait a »félelem és rettegés*, a »kivül harc, belől félelem« felől, — s ha követjük a hangulatnak azt a gyakori változását, a mely leveleiben látható, akkor, orvosi szempontból nem mondhatunk egyebet, mint azt, hogy benne egy úgynevezett nervózus természet típusával van dolgunk. Hogv egy ilyen folytonos szellemi túlerőltetés és túlfeszítettség mellett, úgynevezett neuraszthenikus állapotok következnek be, az egészen természetes. A neuraszthenia nem valamely külön betegség, értve a betegséget a szó közönséges értelmében, hanem egy olyan anomális, többé-kevésbé beteges állapot, a mely az egészség és a betegség határát érinti. Sokan azt hiszik, hogy ez modern betegség, s némelyek specifikusan amerikai betegségnek is nevezik, miután leggyakrabban a meggazdagodni törekvő s folytonos rohanásból és sietségből álló amerikai társadalomban fordul elő. Ez azonban nem így van; ilyenféle betegség mindig volt és már Hyppokratesnél is találhatunk utalásokat olyan beteges állapotokra. a melyek csak a neurasztheniára vonatkozhatnak. A neurasztheniát gyakran összezavarják a hisztériával, epilepsziával, hipokondriával, főként pedig a lelki betegségekkel; azonban a neurasztheniánál nem forog fenn, mint emezeknél, tulajdonképeni betegség, sem anatómiai elváltozásokkal járó idegrendszer-felbomlás, hanem csupán ingerlékeny, gyenge és túlfeszített idegrendszer, a mely sokszor teljes kimerültségben szenved ugyan, azonban ismét könnyen felüdül. Ez az állapot különösen az olyan gyenge, vérszegény konstitucióju és kevéssé kifejlődött izomrendszerű embereknél fordul elő, a kik a tűlságos ingerlékenység miatt nagyon kifáradnak, idegesek és a kik sok megerőltetésnek, felindulásnak, gondnak és boszúságnak vannak kitéve. Az ilyen túlingerlékeny és kifáradt idegrendszer szimptómái rendkívül sokfélék és változók, s mind a lelki, mind a testi szervezetben megnyilatkoznak. A mi a lelki oldal szimptómáit illeti, különösen az ingerlékenység, a könnyű felindulás a jellemző, a mely egyszersmind igen erős kifáradással és aggságoskodó képzelődéssel van összekötve. Az ilyen embereknél rend; kivül könnyen változik a hangulat, — a felindulást a melankólia váltja fel, — igen gyakran és látható ok nélkül beáll a kedvetlenség, unalom, levertség, szomorűság, önvádolás, lelki elszorulás, boszankodásra hajlandóság, neheztelés, harag és számos alakjai a félő képzelődésnek, mint pl. az emberek között való megjelenésnek, a nyilvános helyekre menésnek, vagy zárt helyeken élésnek félelme stb. A testi oldalról is igen sokfélék a nyilvánulatok, s fő jellemző sajátságuk az. hogy egészen szubjektív természetűek, valamely észrevehető és valóságos szervi változás nélkül. Kedvetlen s igen sokszor heves természetű fájdalommá fokozódó érzések támadnak némely testrészeken és izmokban, pl. a háton, a gyomorban, a mellen, az izom-csomópontokon, a csuklókban. Igen gyakran jelentkezik a heves főfájás, az agy nyomottsága, a szemfájások és a szédülés, valamint a fülzúgás. Az általános abnormális lelki izgatottság további testi folyományai az álmatlanság, szívdobogás, szívszorulás, szédülés, gyors érverés, forróság és kipirulás, elhalványulás és fázás, étvágytalanság és emésztési zavarok. Az ilyen jelenségek a szájszegletek és az ajkak rángatásával és görcsös mozgásával összekötve is nyilvánulhatnak, a miért is igen könnyen összetéveszthetők az epilepsziával. Jellemző az is, hogy a neuraszthenikus emberek a legcsekélyebb másféle organikus megbetegedéseket és az azokkal kapcsolatban fellépő fájdalmakat és szenvedéseket is sokkal hevesebbeknek és intenzivebbeknek érzik. A neuraszthenia egészében véve krónikus baj, a mely igen sokszor, mint veresfonal, végig hűzódik az egész életen át s a rosszul érzés után látszólagos gyógyulás is bekövetkezhetik; de e mellett a benne szenvedők teljesen egészségesek, és ha kellőleg kipihenik magukat, testileg és szellemileg munkaképesejfr-iehetnek. A neurasztheniának most rajzolt képéhez teljesen hozzáillenek azok, a miket Pál apostol bajáról tudunk, kapcsolatban az ő személyiségével és karakterével. Gyenge testi konstituciója és idegességre hajlandósága mellett a rendkívüli szellemi megerőltetéseknek, izgalmaknak, nélkülözéseknek, gondoknak és félelmeknek okvetlen erős kifáradásokat kellett létrehozmok az ő, különben is ingerlékeny idegrendszerében. Az ilyen neuraszthenikus állapot sokféle kellemetlenségeivel, a minő a főfájás stb., könnyen támaszthatta ajkán azt a kifejezést, hogy egy »tövis* adatott az ő testébe. Ha azután a neuraszthenikus állapot némely alkalommal, talán egy másféle, múló bajjal kapcsolatban erősebb volt, — ha a beteg a rendkívül heves főfájás miatt apafikus állapotban feküdt és az ajkakon és a szájszéleken rángások mutatkoztak, — akkor könnyen érthető, hogy környezetére, különösen pedig, ha még nem ismerték eléggé, félelmetes benyomást tett. Azt is meg kell azonban gondolnunk, hogy az apostol betegségére vonatkozó adatok mind ő tőle magától erednek; — már pedig a neuraszthenikusoknak az a jellemző sajátságuk, hogy mindent, a mi bajukra vonatkozik, sötétebbnek látnak és roszabbnak tüntetnek fel, mint valóban — úgy hogy meglehet, hogy az a látvány, a mit az apostol betegsége alkalmával a galatáknak nyújtott, közel sem volt oly irtóztató, mint ő képzelte. Ha tehát meggondoljuk, hogy Pál betegsége egy évtizedekig tartó baj volt, s mindannak dacára is, késő vénségben is megőrizte munkaképességét, akkor, ha általában valami magyarázatot keresünk, legvalószínűbbnek látszik előttem, hogy az apostol baja neuraszthenia volt, a mit idegrendszerének folytonos túlfeszítése hozott létre, s a melylyel időnkénti ideges fájdalmak voltak összekötve. A végére jutottam. A mint előre is jeleztem: biztos eredményre jutni nem tudtam ; csupán csak az bizonyos, hogy Pál, ilyen fájdalommal teljes baj dacára is rendkívüli munkásságot tudott kifejteni. Ez a fejtegetés csak