Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)
1899-03-26 / 13. szám
kérdezősködés, a kételkedés és a remény. Folyton új emberek jönnek hozzá, hogy saját szájából hallják. — Megkezdődik a mozgolódás zsidók és prozeliták között. Feszült várakozással néznek a szombat elé, a midőn az idegen a zsinagógában fogja nyilvánosan hirdetni az — újat. A zsinagóga megtelik zsidókkal és idegenekkel, kik hallották, hogy valami új van készülőben. Imádsággal s egy bibliai rész felolvasásával kezdik. Azután a zsinagóga elöljárói elküldenek Pálhoz és kisérőihez s kérdezik tőlük: van-e valami mondani valótok a népnek ? — ha igen, úgy beszéljetek! Pál feláll, int a kezével és elkezd beszélni. De vájjon miről beszélt? Kétségkívül mindig a megfeszített Krisztus evangéliomáról; de bizonyára minden alkalommal másképen. Sok függött a felolvasott bibliai résztől. Ha ez prófétikus volt, felmutatta Pál, hogy az összes jóslatok beteljesedésének ideje eljött, amennyiben Isten elküldötte egyszülött fiát, zsidókhoz és pogányokhoz. Ha a Pentateucbusból vétetett a felolvasott rész, sok függött attól, hogy történeti vagy törvényi természetű volt-e ? A történeti lókust a tipologia segélyével egyszerűen mint jóslatot tárgyalta. Ezt megtehette, annyival inkább, mivel a bibliai helyek természetes értelmezése az apostol előtt ép úgy ismeretlen volt, mint hallgatói előtt. Ha a törvényből valami parancsot vagy tilalmat tartalmazott a lókus, akkor kifejtette Pál azon radikális gondolatát, hogy Mózest most a Krisztus váltotta fel; a Messiás meghalt ugyan, de csak azért, hogy a törvénytől szabaddá tegyen, s így a benne való hit új s mégis régi útja az üdvösségnek. Annyi bizonyos, hogy minden lókusból, jóslatból, történetből, törvényből a Krisztushoz vezető utat meg tudta találni s hogy mindjárt kezdetben oly szabadon és mélyre hatóan hirdette az evangéliumot, hogy az összes jelenlevő pogányok befogadták azt. Néha, midőn pogány hallgatói nagyobb számmal voltak, egyenesen nekik szóló beszédet tartott a bálvány- istenek ellen, az egyedül igaz Istenről; de mindig úgy, hogy a megfeszített Krisztus mutatja meg az Istenhez vezető utat. A páli téritői beszédek ereje nem azoknak külalakjában rejlett. Korinthusban, a hol a legnagyobb tevékenységet fejtette ki az apostol, minden retorikát mellőzött, mint emberi bölcseséget. Igen jól tudta, hogy a görög művészettel nem veheti fel a versenyt. Tehát beszédeinek tartalma volt az, a mi hallgatói szívét megdobogtatta. A hatást még inkább fokozta az ő átszellemült személyisége által előidézett benyomás. Zsidó nézetei és fogalmai hátterében — mert a Messiás, a törvény, a jóslat még azok — rejlett valami egyszerű, minden embert megragadó: a világitélet, a bűnbocsánat és a megváltás hirdetése, vagy egyszerűbben, görögösen kifejezve: a túlvilág és az oda vezető biztos út. Pálban egy olyan ember állt előttük, a ki azelőtt a túlvilágról mit sem sejtett, arról nem is álmodott, de a ki mint keresztyén maga pillantott abba be. s a ki előtt a túlvilági élet bekövetkezése oly bizonyos, annyira magától értetődő volt, mint saját személyisége. 0 nem az az ember, a ki töprenkedik és kutat az oda vezető út után, a ki kételkedik, bizonyít, vizsgál; egyetlen szó megvilágosította s bizonyossá tette előtte az utat; nem valami tett vagy munka, hanem a hit az Isten küldötte Szabadító által. Mert a kinek hite van, az nyeri meg a Lelket és a szeretetet, a szabadságot és az istenfiúságot, s már itt alant a mennyországban jár. Carlyie szép szavait legyen szabad itt idéznem: »Az ember vallása nem abban a sokban áll, a melyben kételkedik s a melyben hinni megpróbál ; hanem abban a kevésben, a minek bizonyosságáról meg van győződve s a minek hívesére semmi megerőltetésre nincs szüksége.« Olyanok Pálnál a túlvilág és a megváltó Jézus. Mindkettő tökéletes bizonyosságú realitás; bizonyosabb, mint az egész látható és érzékelhető világ, mely mulandó. Ezekről tudott ő ellenállhatatlan erővel beszélni a kételkedő, ingadozó tömeg közepette; Ő az egyetlen erős, szilárd férfiú. »Mert a mi evangéliomunk nem állott ti nálatok csak beszédben, hanem isteni erőben is, mind Szentlélekben, mind pedig bizonyos hitelben* — méltán Írhatta Thessalonikába. Midőn Koriníhusba ment, gyengélkedés, félelem és reszketés vett erőt rajta; külső és belső izgalmak rázkódtatták meg. De emberi művészet helyett vele volt a Léleknek és erőnek bizonysága. Csodákat művelt; szava legyőzte az ellene törekvőket és hinni kényszerité. Semmiről sem tudott, csak a megfeszített Jézus Krisztusról; de ezzel az egy realitással minden kételkedést és aggódást porba sújtott s a túlvilágot fényessé és bizonyossá tette. Beszédei végén rendesen felhívta hallgatóit a hitre és a keresztségre. Kérte őket, tekintsenek el szavaiban tőle és attól, a mi emberi. Mint Istennek küldötte áll előttük, a Krisztus helyett, s nem az ő, hanem az Istennek beszédét hallják tőle. A ki az örvendetes üzenetben hinni tud: az bizonyos a szabaditásról. A ki hiszi és vallja, hogy Jézus az Úr, és Isten érettünk adta halálra és támasztotta fel: az az ítélet napjának félelem nélkül nézhet elébe. Kinél ez a hit már meg volt, annak azonnal a keresztvíz alá kellett mennie. - És azután kilépett Pál kísérőivel együtt a zsinagógából. A keresztelés rendszerint közvetlen a prédikációra következett. Ki az apostol szavait magáévá telte, kijelentette, hogy ő hiszi, hogy Jézus az Úr és Őt követni akarja. Azután alászállott a tiszta íolvóvizbe és alámerült, — miközben Pál, vagy más valaki Jézus nevét mondotta fölötte. Ezáltal új emberré lön; minden régi tartozástól és szolgaságtól megszabadulva, tnegszentelődve és belépve a megváltottak körébe. Igen! belépne a mennyországba magába. Az akkori görög világ, melyben minden mélyebb vallásosság a misztikus egyesületekbe szorult, tiszta szellemi vallásra, melyben minden a hiten fordul meg, alig lett volna képes. Titokteljes szertartások és szentelések hiányában mi kezeskedik a túlvilágért? A kor eme dogmájának csodálatos módon megfelelt a Pál által gyakorlatba hozott keresztelési szertartás. Nem ő találta fel; ő csupán a zsidó tisztulási és bűnbánati szertartásból misztériummá mélyítette, mely a réginek elmúlását és az űj mennyei életnek kezdetét nemcsak jelképezi, hanem abban