Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-03-19 / 12. szám

és az általa megtérített keresztyének között a benső rokonságot. A megtérés követktzméríye a kettős, nagy és új, ismeretre jutás: a pogányok apostolává hívattatás és a közeli vég bizonyossága. • Pál nem lassanként nyerte a képességet és hajlamot, hogy apostollá legyen. A damaszkusi úton történt esemény óta világosan áll előtte térítői hivatása, s nem mint az elmélődésnek és elhatározásnak az eredménye, hanem mint isteni kényszerítés. Vele is az történt, a mi a prófétákkal: Isten, ebben az esetben Krisztus, megjelentette magát és elküldötte. Neki térítenie kell. »Kényszerítés vagyon én rajtam, jaj volna nekem, ha nem tenném.* Az ős keresztyénségnek egyetemes hite az, hogy Isten küldöttévé senki nem teheti magát; de még csak nem is ajánlhatja. Isten maga választja ki eszközeit, — jelek, jóslatok által, és közvetlenül maga közli velők az isteni bizonyosságot a mennyből. Ha elfogadta az ember e megbízatást, akkor isteni tekintélylyé lesz mindazokra nézve, a kiknek elküldetett, és jogosítva van isteni küldöttnek tekintetni. De minők a feltételek ?! Elhivatásanak következményeképen szakít Pál minden gyengéd emberi viszonyokhal ; a hazátlan vándorlónak ez a kötelessége. A hittérítőnek nincs családja, nincs^'vagyona; nem ismer baratságot, nem hazát. Mindez áll Pálról is, annyira, hogy még senkinek sem jutott eszébe, leveleit olvasva, eme dolgok után tudakozódni. Minő egészen más, a mit Jézusról tudunk! Az egyetlen feljegyzés, mely Pál rokonságáról ránk maradt, a Csel. könyvében egy unokaöcscsének megemlítése. Nem ismer családot többé: hus és vér az; az még a régihez tartozik, a mi már elmúlt. A barátság is, a szó igaz jelentésében, rá nézve ismeretlen. Az emberek, kikkel érintkezik, térítőtársak, önállóak vagy olyanok, a kiket ő nevelt, kik az ő »gyermekei*, általa megtérített keresztyének. Egy barátja van, kin egész lelkével csügg: Jézus a mennyben ; de annak barátságát semmiért nem adná; a térítő teljesen az Övé. Hogy maradandó helye nem volt, — sokszor nem tetszett a betegeskedő embérnek; szenvedései sorozatában ezt is megemlíti. Azt azonban tudja, hogy a mennyben állandó hazája van; csupán várnia kell reá. Egyben különbözik a régi misszionáriusoktól: ő nem koldus, ki a vendégszerető segélyezést igénybe veszi. Talán lett volna joga hozzá; s gyakran védekezett önmaga ellen, hogy visszatartsa magát; de csaknem mindenütt lemondott róla. Thessalonikában, Korinthusban, Efezusban saját munkájával kereste kenyerét. Rabbini iskoláztatása kezdetétől fogva sátorkészítő volt, mert tanítói fejébe verték, hogy a törvény tanulmányozása mellett előnyös valami mesterséget folytatni, mert ez által könnyebben el lehet kerülni a theologiai problémák feletti, henyélésre késztő tépelődés veszélyeit. Mint térítő is folytatja előbbi foglalkozását, hogy személye független legyen, s egyszersmind hogy példát mutasson a hű és kitartó munkára. De kezeinek fáradságos inukáját is szenvedéseihez sorolja. Inkább szükségből dolgozott éjjel, nappal. De ez már együtt jár az apostoli hivatallal; lemondás, önfeláldozás a munkában: ez az ő életeleme. E mellett az emberi gyengéd visszonyokkal való teljes szakítás sohasem volt csupán öncél. Hogy térítői hivatásának élhessen teljesen, azért volt az szükséges. Pál valójában semmi más, mint apostol: de teljesen az. Egyike amaz egyoldalú, rendkívüli embereknek, kik az egyetlen célért való önfeláldozás által lesznek nagyokká. Mindent, — értelmet, fantáziát, érzést, szenvedélyt és akaratot egynek, a térítésnék szolgálatára rendelt. Azonkívül nála a személy és dolog annyira egvgyé lesznek, mint ritkán a történelemben, úgy, hogy támadás esetén személyében a dologért s a dologban személyeért is síkra száll. Élethivatása emez energikus felfogásából következik, hogy céljának elérésére a megfelelő eszközöket tétovázás nélkül ragadja meg. Némileg láthatjuk ezt összes leveleiben; de leginkább a Galatákhoz Írottban. Azon célban összpontosul minden igyekezete, hogy az elpártolás szélén álló gyülekezeteket visszahódítsa. Minden szava, minden mondata ezen célt szolgálja ; az argumentumok egyszerre akarják meghódítani a gyülekezet értelmét, szívét és akaratát. Amit itt kicsinyben láthatunk, az általános szabályul szolgált térítői munkásságában. Maga mondja az első korinthusi levélben: »Mert én szabados lévén mindenektől, magamat mindeneknek szolgájokká tettem, hogy többeket nyerhetnék meg. És a zsidók között úgy tartottam magamat, mint zsidó; azok között, kik a törvény alatt vannak, úgy viseltem magamat, mintha a törvény alatt volnék; a törvény nélkül valók között, mintha én is törvény nélkül való volnék. Az erőtleneknek lettem úgy mint erőtelen. Mindeneknek minden lettem, hogy mindenestől fogva valakiket megnyernék« (IX: 19—22). Ezen állításnak fényes bizonysága a Cselekedetek könyvének elbeszélése. A zsidókhoz, mint zsidó megy, hogy onnan a pogányokhoz menjen ; Timotheust körülmetélteti, hogy a zsidókkal való érintkezést elősegítse; hogy az ős gyülekezetet kedvezőleg hangolja, aláveti magát a fogadalomnak. Ezen példák annyival értékesebbek, mert ezek akkora alkalmazkodásra vallanak, a mely a megengedettnek határát ha nem lépi is túl, de bizonyára érinti. Pál határozott ellentéte a töprenkedő és fontolgató ember aggályoskodásának. Ő nem ad sokat még arra sem, hogy mindig következetes legyen. Egy következetességet ismer csupán: odaadóan szolgálni a térítés ügyét. Emez egyetlen szent célra használt fel minden eszközt; a hol egy kevés fogódzót talált, azt nem ereszté el. Mindenesetre figyelemre méltó még az is, hogy az az ember, a ki oly okosan és értelmi szabatossággal használt fel minden eszközt, — mégis nem számító lélek, hanem a hangulat embere, kinek kedélyét a benyomások irányítják, majd így, majd úgy. Ha valami váratlan helyzetbe jut, nem töprenkedik, nem mérlegel, hanem követi a pillanat közvetlen sugallatát, mint Istennek legbizonyosabb intését. Most az akarat, majd a sugallat indítása cselekvéseinek rugója. De miként a hivatás magasztos céljainak a pillanatszerű célok alá vannak rendelve, akként nyilatkozik még a pillanatszerű hangulatokban is az egész ember, a kit az ösztön hajt és ural. Épen, mivel ő minden pillanatban tisztán csak hittérítő