Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)
1899-03-12 / 11. szám
egyesületi élet örökségét. Rá nézve ez nagy előny volt, mert nem kellett rögtön egészen új formákról gondoskodnia. Az idők eme kedvező viszonyai mellett, a milyenek voltak a görög nyelv és római állam, a keleti vallás vonzó ereje és a diasporában lakó zsidóság, — nem hiányoztak azonban a nehézségek és veszélyek sem, melyek a misszió ügyét hátráltatták. Két félelmes ellenség környezte Pált egész életében: a zsidóság és maga a keresztyén gyülekezet. Az első érthető. A zsinagógának, azon pillanattól kezdve, a melyben felismerte, hogy Pál működése nyomában egy új, vele versenyre kelő egyház állott elő : életre, halálra fel kellett vennie a harcot a hithagvóval szemben, ki a zsidóság minden előnyét, ennek teljes félrevezetésére használta ki. Mindenütt boszantják, bántalmazzák ; gyakran csoda által menekül meg, utoljára is majdnem áldozatul esik, s csak a rómaiak közbelépése által szabadul meg. És mégis ez a harc, melyet a Csel. könyve egész nagyságában kifejezésre juttat, kicsiny volt ahhoz képest, melyet magukkal a keresztyénekkel kellett megvívnia. A harc nem azon kérdés körül forgott, hogy vájjon a pogánymisszió folytattassék-e vagy ne ? — hanem a feltételek, a »miként« körül. Azonban épen ezen »mikén(«tel kellett eldőlni, hogy vájjon a keresztyénség valami régi, vagy pedig új-e ? — csak alantas formája-e a zsidó vallásnak, vagy pedig úgy a zsidósággal, mint a pogánvsággal szemben új irányzat? Vájjon Pál mint pogány hittérítő a megtérítetteket zsidókká tegye-e egyszerűen, vagy »uj« emberekké? Ezen kérdés eldöntésétől függött a keresztyénségnek, mint világvallásnak a sorsa. A jeruzsálemi ős gyülekezet teljesen alárendelte az újat, a mit/. Jézus alkotott, a zsidóságnak; ezért enyésztek el János tanítványai, az essenusok és a többi szekták is. Pál kifejtette, hogy Krisztusban nincs sem zsidó, sem görög ; hogy a keresztyénség valami egészen új. Ez által biztosította, a keresztyénségnek örök jövőjét. Azzal a félelmes harccal, mely egyfelől a páli-, másfelől a zsidó ellen-misszió között kitört, — itt nem foglalkozunk. Csupán említeni kellett ezt, annak kimúlására, hogy Pál nemcsak az idők kedvezése' által, hanem harcban és győzelemben lett a legnagyobb hittérítő. Ezzel meg vannak jelölve működésének világtörténeti feltételei. Vessünk most egv tekintetet személyiségére. A nagy apostol épen nem mintaképe amaz erényeknek, melyekkel a hittérítőnek, hivatása betöltése végett ékeskednie kell. Ellenkezőleg, nélkülözte a legfőbbeket. Az ember és a világ megfejthetlen volt előtte ; a valóság megfigyelésére nem kevesebb hiányzott benne, mint az érzék. Azok a sokféle, tarka benyomások, melyeket országok és tengerek, népek és városok gyakoroltak reá, majdnem nyomtalanul tűntek el lelkében. Az egész emberiséget két csoportra osztja: zsidókra és pogányokra; a pogányokat pedig, még talán a nyelv szerint: görögökre és barbárokra. További különbség előtte nincs. A zsidókat kiválóan ismeri, a mennyiben maga is zsidó ; a pogányság ellenben egy, közelebbről soha meg nem ismerhető tömege előtte a romlottságnak. Sem állami kultuszokról, sem misztériumaik lényegéről közelebbi ismerettel sohasem bírt. A mit a pogányság bűneiről a Római levélben ír,— ott állhatott minden zsidó olvasókönyvben; olyan dolgok azok, a melyeket a zsidók általában hittek a pogányok felől. A görög bölcsészetről sohasem volt még csak sejtelme sem. A külvilág iránti közönyössége még élesbült a tisztátalan érintésétől való zsidó iszonyat által. Csupán azt kell kérdeznünk : mit vesztettünk volna a kultúrtörténeti ismeretekben, ha a páli levelek nem maradnak fenn ? Semmi fontosat nem tudnánk említeni. Minő egészen mást olvasunk pld. Tertullián irataiból! Valóban az egyetlen s a legfontosabb, a mit Pál a »világ«-ból átvett: a görög nyelv, melyet Tarsusban tanult meg. De a mint ezt használta, a stylus, teljesen az övé! A misszióra képesítő erények fogyatékossága, mely a világtól és az emberektől való ezen elzárkózottságban rejlik, fordított oldala csupán az ő erejének és bámulatos megfontoltságának. Sajátképen csak egyet ismert : ezt azonban tökéletesen : önmagát. Habozás nélkül az ókor legnagyobb pszikhologusai egyikének nevezem, épen ezen önismeretnél fogva, mely nála is, mint minden nagy embernél, kulcsul szolgált mások megismeréséhez. Ismerte a maga szivét, gyengeségében és szorongásaiban; az ösztönök, a bűn benső lekötő hatalma elleni küzdelmeiben; s azután ismét a maga erejében, hősies bátorságában és szeretetében. Ép oly biztosan tudta, az eksztázis mezején, hogy hol hat Istennek Lelke, mint az öntudat természetes erői között. Egy személyben mestere volt az eksztatikus nyelveken szólásnak és a logikai gondolkodásnak; a tiszta, szilárd akaratnak ép úgy, mint a tüzes, szenvedélyes ösztönnek, s a mellett még azzal a tulajdonsággal is rendelkezett, hogy kimond;a, a mit érez és tud. A midőn az emberek számára, az »ember« képét megalkotá, minden individuális mellőzésével a lényegest, a mindenkivel közöst juttatá kifejezésre, zseniális erőteljességgel. Ezen alapult beszédeinek ellenállhatatlan hatása, ha az emberről kezdett beszélni. Hallgatói előtt nem volt mindig kedves, mert ez a talányszerü ember oly tisztán és ellenmondást nem tűrőleg tárta fel bensejüket. A külvilágtól elfordulva, tisztán a bensőre tekintett, és semmiféle »külső* által «em engedte magát eltereltetni, hogy annál nagyobb erőteljességgel találja és hajlítsa a »bensőt®. Wernie után (Folyt, köv.) Danóczy Antal.
