Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-11-13 / 46. szám

kiválóságát egyszerre megvalósítani kivánta volna: mindent elkövetett, hogy a szentesített törvény úgyszólván betű szerint érvényesüljön. Az abszolút korszakban importált professzorokat észrevétlen új nemzedék váltotta lel; tudományban gazdagabb, nemzeti érzésben nemesebb sarjadék. Az igazgatók nagy többsége nemzeti feladatnak tekinté állását s a tanárokkal egyetemben mindent elkövetett, hogy a gyűlöletes schulinspectorok s a sokat gúnyolt schulrathok emlékezetét is eltörölje. Az oktatás alatti fokozataival mind jobban és jobban egyetemessé vált a tanítás; egyöntetűbbé a tárgy beosztása és behatóbbá a pontosan megszabott anyag feldolgozása. Ennek a befelé ható s a mi fő, egyforma fejlődésnek legsarkaiatosabb következése volt, hogy a tanuló ifjúságot is elválasztotta állami és felekezeti iskolák tanulóinak táborára. Mindenek fölött azzal, hogy megnehezítette, sőt az V-dik osztálytól kezdve úgyszólván lehetetlenné tette egyik intézetből a másikba való (esetleg felvételi vizsgálat révén történő) áttelepülést. A föltételek pedig, mikhez az érettségi vizsgálat állami érvényességét kötötte . . . minden tanulónak közvetlen érdekévé tették, hogy a kivánt képesítést az egyenesen erre a célra már berendezett, tehát állami intézetekben szerezzék meg. Reánk tehát mintha újra elkövetkezett volna a siralmas idő, melyet a debreceni kollégium újjáteremtője: Szoboszlai Papp István festett meg szomorú színekkel még 1852-diki híres pásztorlevelében. Valóban. »csupán kettő között lehetett választásunk* : »vagy az enyészet halálharangját meghúzni intézeteink fölött — vagy módot keresni és találni arra, hogy a miniszteri tantervek szerint (mentől előbb) átalakíttasanak«. A két protestáns felekezet középiskolai tervezetei — mint tudjuk — csak papiroson szabtak irányt az oktatásnak. Az ev. ref. gimnáziumok számára: Pesten 1860, majd Erdőbényén 1861-ben s végül Debrecenben 1869-ben kidolgozott tervezetek épen úgy jobb sorsra érdemes törekvései voltak a messze célt tekintő, de százados hagyományoktól megkötött, tiszteletre méltó, sokszor elmagyarázott autonómiának, miként az ágost. evangélikusok 1869-ben Ácsán és 1870-ben Eperjesen készült szabályzatai. A 61-ben nagy és vérmes remények közt megalakult tanügyi bizottságok vajmi keveset használtak. Helyi viszonyok, sokat hivatolt hagyományok, egy-egy merészebb szárnyalású igazgató és tanárkar a gyakorlatban teljesen megváltoztatták a bizottság »elvi jelentőségű« határozatait. így történhetett meg, iiogy 1871-ben egyik, ma is legelőkelőbb középiskolánkra maga az illető egyházkerület parancsol reá, hogy >a magyar írásbeli dolgozatok gyakorlására több gondot fordítson!« ... Mennyire céltalan volt a tanügyi bizottságok munkája, azt az ág. evangélikusok 1889-diki egyetemes gyűlésén elfogadott tanterv sorsa elég világosan bizonyítja. Egyik legnagyobb muitű ág. ev. középiskola történetírója mondja róla. hogy »ezt a kötelező tantervet egész terjedelmében alig követte egy iskola is«. Tényleg egyikmásik középiskolánk némely tárgy beosztásában teljes esztendővel különbözött a másik hasonló rangú intézettől. Azaz, a tanulmányok között hiányzott a kellő összeköttetés, a szükséges fokozatos egymásutánság. Fegyelmi, tanulmányi naplók (közfelfogás volt!) nagyban korlátozták volna az ősi szabadságot, az autonomiát. Tanított ki-ki a saját lelke szerint. Igaz, egyik-másik professzor így több lelket is öntött a fogékony tanulókba, mint az a százféle rendelet közepette megtörténhetik. Ám alaki tekintetben olyan »amabilis confusio* uralkodott az egész vonalon, hogy bizonyos mértékig »jogossá tette a temérdek gyanút és vádat, mivel középiskoláinkat az állami tanügy vezetői, sőt a közvélemény is illették«. Akkora volt a rendetlenség, hogy a 61—76-ig terjedő korszakot követő »egy évtizednek kitartó munkája sem volt elegendő iskoláink régi hírének-nevének helyreállítására*. A mily nagy fényben kezdtek tündökölni nagy intézeteink, épen olyan árnyék borult a kisebbek működésére. Legtöbbnek régi, avult épülete nagyon jó volt arra, hogy a mult dicsőségéért hozzá járjon vissza a képzelet; de szűk iskolaszobáival, hiányos szertáraival, elégtelen helyiségeivel méltó botrányköve volt a modern hygieniának s vele a modern paedagogiának. Csakugyan égető szükségünk volt arra, hogy a törvény vas akarattal végrehajtassék. Ez volt első oka, hogy becsületes szegénységünket nem leplezhettük többé. A ki középiskoláink e korszakát a már kész monográfiák alapján, tehát szigorúan történeti alapon fogja megírni, okvetetlen rá fog mutatni arra a nagy tusakodásra, mely az államsegély kérését az egyes iskoláknál s általában mind a két prot. felekezetnél megelőzte. Nagy elvek és kicsinyes érdekek; hatalmas beszédek és szerény indítványok; a rég letűnt mult és a jövő vívtak élet-halálharcot a kerületi, majd az egyetemes gyűléseken. Azok, kik legtávolabb állottak »az ügyek tényleges folyásától«, kik az iskolafentartás terhét kellőképen nem ismerték, kik a maguk ősi dominiumán, vagy jól javadalmazott hivatalos állásában mit se tudhattak az élet súlyáról, mely a tanárokra nehezedett: mindent elkövettek, hogy a protestáns egyház még egyszer önnön erejéből szervezze újra lehanyatlott középiskoláit. A nagy jelentőségű jelszavak hangoztatása azonban nem építhetett iskolát, nem gondoskodhatott a szervezéshez szükséges anyagiakról. Az a vas-kéz integetett biztatón felénk . . . Az államsegély, az építés-segély, szertárak segélye s utóbb a felekezeti tanárok nyugdíjintézete szoros kapcsolatban vannak Klamarik János nevével. Igazgatósága oly városban kivánta munkába egész erejét, melyben napról-napra elég alkalma volt látni egyik alsóbb rangú prot. középiskola sinylodését. Humánus lelke az egy célú, egy feladatú munkában megtalálta a közösséget, mely a magyar tanárságot egybe forraszsza, tekintet nélkül arra, hogy egyiket az államhoz, másikat a felekezethez vitte csillagzata. Éles szemei mélyen beláttak az autonomia szövevényébe; megismerte benne a protestáns öntudat legtisztább forrását, a hagyományokhoz való szívós ragaszkodás ápolóját, az újításoktól való idegenkedés belső mozgatóját. Mint már min. oszt.-tanácsos nem csekély türelemmel, még több tapintatossággal vezette az alkudozásokat, mik az államsegély kérése ügyében innen is, onnan is megindultak. A mind jobban szaporodó kérvények voltak a bizonyságai, hogy eljárásában első sorban »az autonomia tiszteletben tartását« találták meg intézeteink elöljáróságai. A felekezeti tanárok anyagi helyzetét közvetlen tapasztalásból ismerte. Sorsuk javítása legtöbb gondot okozott a törvény végrehajtásában. Egy az, mert az állami kinevezés — a megszabott számban — a féltve őrzött önkormányzat százados joggyakorlat folytán sarkalatossá vált elveit látszott megcsorbítani; más meg, hogy mi is történjék, ha a tanári állás kellő javadalmazás után maga is kívánatossá válik és megszűnik »gradus ad parochiauu jelleme!? Végre pedig a felekezetekre nézve hol vagyon a biztosíték, ha az összes középiskolák számára egyedül az állam neveli és képesíti a tanárokat? A 83: XXX. t.-c. 29. §-a a múltra nézve csakugyan humánusan járt el. Nagyobb gonddal és figyelemmel a kérdést megoldani nem lehetett. Pedig a milyen joggal a népiskolai oktatásról szóló 67-diki törvény az összes,