Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-02 / 1. szám

embert formáló intézeteknek is, különösen a protestánso­kéinak. a mit a magyar költő ezen szavakban fejezett ki: »Ember küzdj és bízva bízzál«. Küzdjünk és bizzunk léhát mindaddig, míg »álmaink« valamikor teljesen való sítva lesznek! . . . Sepsi- Szent györgv. JBenke István, ev. ref. kollégiumi tanár TÁRCA. Vatinak-e csodák? A nagy költő egy életunt egyént állít olvasói elé, a ki az elkészített méregpohárt akarja kiüríteni, midőn hús­vét reggelén ezt a szent éneket hallja: Krisztus feltáma­dott! Örülj hát halandó, kit a maradandó, csábító és rontó bün el nem ragadott! Krisztus feltámadott! Boldog vagy halandó, kit a lehangoló, de üdvöt is adó bánat meg­gyógyított . . . És az életunt így szól: »mit háborgattok engem ha­talmas és gyöngéd égi hangok, engem, ki a porban heve­rek ? Ott hallassátok magatokat, a hol lágyszívű emberek vannak; hallom az örömhírt, de nincs hitem hozzá; a csoda a hit kedvenc gyermeke«. És aztán megragadóan festi, hogy újabb éveiben ő is benső kegyességgel ékes­kedett, az imádkozásban igazi élvezetet talált, míg aztán később, midőn ismeretei megerősödtek, minden megválto­zott. Ki ne látná ebben az elbeszélésben a mai kor igen sok, igazságkereső, komoly emberének képét ? Ifjabb évei­ben a vidám, boldogító gyermeki hit világában élt, angya­lok őrködtek bölcsője felett. Minden parányi óhaját bizal­masan terjeszté az égi atya elé, biztos lévén a felől, hogy az örök jóság előtt az ő kérése is meghallgatásra talál. De ismeretei öregbedése következtében azt hivé, hogy neki mindeme drága fogalmaktól búcsút kell vennie, hogy hü maradjon az igazsághoz. Vannak-e csodák? E kérdés felett megoszlanak a vélemények. Vannak faragatlan emberek, a kik tagadják a csodákat, mivel tagadják általában mindazt, a mit kézzel megfogni nem lehet. Sőt lehetnek korlátolt elméjű tanult emberek is. a kik kétségbevonják mindazt, a mit megszámolni, vagy megmérni nem lehet. De sokkal nagyobb azon kortársak száma, kik az igazság iránti szeretetből, sokszor vérző szívvel azon meggyőződéshez jutnak, hogy csodák nin­csenek és nem is voltak soha. Azok közül, a kik eme nézetet vallják, sokan azt is hozzá teszik, hogy ez a csoda nélkül való világnézlet az ő legmélyebb és legbensőbb lelki szükségüknek teljesen megfelel. A másik oldalon azonban ott állanak azok, a kik így szólanak: nekünk drága szentségeink a csodák, mi azoktól nem tágíthatunk és nem is tágítunk. A csodák a mi biztosítékaink arra nézve, hogy a mi Istenünk élő Isten, a ki a világot, ennek gyermekei ellenére is meg­menteni és boldogítani kívánja. A csodák biztosítanak bennünket arról, hogy mi minden kérésünket bízvást ter­jeszthetjük Isten elé, hogy az imádságnak még a jelen korban is megvan a maga szent jogosultsága. Olyan mély­nek látszik a két felfogás közötti szakadék, mintha azt áthidalni egvátalában nem volna lehetséges, bármennyire sajnálkozzanak is ez állapot felett egyesek, a kik így szólanak: minket igen sok nagy és szent érdek köt azok­hoz. a kik a szakadék másik oldalán állanak. Micsoda szükség van erre a közbevetésre? Az alkuvást nem ismerő lelkek azokban azt mondják: félre azzal a gyarló kőzve títéssel ; a vallás az Istenbe és a magasabb világrendbe vetett hit csak úgy állhat meg a jelen korban, ha mi a természettudománynak csoda nélkül való világnézleten ala­puló ismereteit föltétlenül ismerjük el; az emberiség leg­szentebb érdekeit veszélyeztetjük; ha a tudomány hatalma ellen küzdeni akarunk. A másik oldalon levők meg azt mondják : Nekünk sincs szükségünk a közvetítésre; a a csodákban való hit szentség, a mely legmélyebb és leg­bensőbb tapasztalatunkban gyökeredzik. Úgy látszik tehát hogy ennek a meghasonlásnak nemzedékről-nemzedékre fenn kell maradnia, hogy még a jóakaratú egyének sem egyesülhetnek egymással a kedély legbensőbb szentségében. Az aggodalmaskodók azt kérdezik tőlünk: minek hábor­gatni ezt a kérdést, a mely annyi keserű izgatottságra szolgáltatott okot; hogy lehetne valami jót létesíteni ott. a hol a legkomolyabb szellemek is ennyire el vannak egymástól válva ? Nekünk azonban van bizodalmunk ahhoz, hogy bármit higyjen is valaki, eme fontos kérdés komoly megbeszélése által nyerni fog, a mennyiben az tisz­títani és mélyíteni fogja hitét. Ha kérdőre vonjuk az évezredek hangulatát azt a meggyőző feleletet kapjuk, hogy igen, csodák vannak. Nincs oly vallás a világon, a melyben a csodák egész halmazával ne találkoznánk. De hát tulajdonképen mi a csoda? Hogy lehetőleg népiesen fejezzük ki magunkat, csodának az oly eseményt szoktuk mondani, a melyet mi az általunk ismert okok­ból kimagyarázni nem tudunk, a mely tehát ép e miatt az isteni teremtő erő közvetlen tényének tűnik f el. De ha már az ily esemény közvetlen emlékeztet Isten teremtő erejére, akkor az bizonyosan hálával és az az iránti boldo­gító biztonsággal is betölti az emberi lelket, hogy minden földi hatalmak és erők felett egy fensőbb védő és segítő szeretet uralkodik. Természetes, hogy mennél kevesebb világismerettel rendelkezik valaki, mennél kevesebbet tud a világminden­ség szilárdan összekapcsolt rendjéről, annál több tüne­ményt fog csodának minősíteni. Legtöbb csodát tehát oly népek észlelnek, a kik^a művelődés legalsó fokán állanak: a négerek, indiánok, Ázsia benszülött népei és a sarkvi­dékek lakói. Ezek állandó csodák világában élnek és azt hiszik, hogy a kik az Istenséggel meghitt viszonyban vannak, a kik értik az Istenek nyelvét, azok az Istenek segítségével minden földi korlátokon túl tehetik magokat, sőt mindent megtehetnek. A néger varázsló papok, Közép-Ázsia pásztor népeinek sámánjai képesek napfényt és zi­vatart elővarázsolni tetszés szerint, képesek betegeket gyó­gyítani és egészségeseket betegekké tenni; képesek az élénken ráolvasás által azonnal halottá tenni, a halotta­kat feltámasztani, sőt képesek arra is, hogy magokat más alakba varázsolják át. Az eszkimó-papok (az angakokszok) a nép hite szerint évről-évre beutazhatják az eget, hogy ott odafent átvegyék az istenektől mindazt, a mire téli hazá­joknak szüksége van. Sőt sokkal magasabb műveltségi vi­szonyok között, a vallásnak felsőbb alakjában is találko­zunk egy csomó csodával. A régi egyiptomiaknak igen jelentékeny fogalmuk volt amaz örök világrendről, a mely természeti és erkölcsi rend alakjában nyilvánul. De mind e mellett is hitök csodákkal volt tele. Mondják, hogy egy királynő azt az üzenetet vette az istenek követétől, hogy ő egy istenfiú anyjává leend és midőn majd megszületik a gyermek, nemcsak az emberek állanak elő, hogy meg­hajoljanak előtte, hanem az istenek is és így köszöntik az új szülöttet: »Üdvözlégy millió évek ura.« Azt hinné az ember, hogy az a búskomor vallás, a melynek Buddha a megalapítója és a melynek ez a legtöbb tétele: minden

Next

/
Oldalképek
Tartalom