Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-02-06 / 6. szám

pürkereei ág. h. ev. egyház, népességben erős, anyagi tekintetben gazdag, tekintélyben hatalmas, hazafias szellemben példás, magyar nemzeti érzületben mindig hü és állhatatos lehessen — minden időben. Amen. Pürkerecen, 1897. december hó 27-én. Feyér Gyula, ág. ev. lelkész. NEKROLOG. Gyászbeszéd és ima Tisza Lajos gróf, egyázkerületi főgondnok felett. (Elmondatott a jan. 28-án Budapesten tartott gyászszertartás alkalmával). Elesett a mi fejünknek koronája! A Jeremiás siralmainak e panaszos felkiáltása tolul önkénytelenül, rebegő ajkainkra! Pesti ref. egyházunk, dunamelléki egyházkerületünk jajkiáltása ez, negyedfél százezer léleké; de sok százezer és milliók méltó fájdalma visszhangozza és erősíti e fájdalmas felkiáltást. Egész hazánk és nemzetünk részt vesz abban a fájdalomban, veszteség érzésében, gróf Tisza Lajos halála fölött, melyet a hozzá, nemes szivéhez legközelebb álló család mélyen lesújtott tagjai s rokonok és barátok egész serege mellett, annyi szent ügy, annyi nemes és közhasznú munkásság, a mely az ő vezérzászlója alatt indulva, befejezve, vagy még munkában, aggódva, ki fogja azt hozzá méltóan befejezni ? — mindez, zokogva, a szívbe fojtva, Kárpátoktól Adriáig, kitör és eget kér, s egy mély sóhajban érkezik és zsong e ravatal körül. Jaj most nekünk! elesett a mi fejünknek koronája ! (Sir. 5: 16.) S nemcsak a jajkiáltásban, nem elröpülő sóhajokban hangzik az ő emlékezete. Tettek, nagy munkák, kivívott és állandó sikerek, évkönyvek — mit mondok ? — et saxa loquuntur — kövek is hirdetik s hirdetni fogják századokig az Ő emlékezetét. A romjaiból feltámadott s megifjult és megszépült Szeged, mely a felbőszült és tengerré duzzadt Tisza árjaiból általa kiemelkedett, összes épületeiben tartja fenn az ő emlékezetét, s az ország ama Háza, melynek kupolái ide látszanak, s mint építőjének a londoni szent Pál-temploma, emlékkövül áll s álland időtlen időkig Neki! Oh virágozzék s emelkedjék mindig Szeged, óh hozzon bölcs és üdvös törvényeket mindig ama ház s századok emlegessék, hogy őket mind Tisza Lajos építette! Hosszú sorra terjedne s messze túlhaladná a nekem engedett néhány perc tartamát, felülmúlná erőmet is, ha negyvenéves politikai s közéleti pályáját, 1861-ig, szinte utolsó napjáig folytonos képviselőségét, kétszeri miniszterségét, delegációi elnökségeit, annyi jótékony, közművelődési s anyagi érdekű intézetek megalkotásában s vezetésében részvételét, nem jellemezni, csak elősorolni is akarnám. Évkönyvek beszélnek erről. Előttem ismét csak (s erről az egyről beszélni csak) az én feladatom s az én kegyeletes érzésem: Elesett a mi fejünknek koronája! Mély és igaz vallásossága, valódi keresztyén érzelme, hite, Isten akaratán megnyugvása, önmegadása, — egész életében s abban az utolsó három évben, mikor Isten által, a Jóbéhoz hasonló szenvedéssel látogatva is, szemben a lassan de folyvást "közeledő halállal, az utolsó harcban is, csak azt érezte, azt sóhajtotta : Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet — legyen meg a te akaratod! Tizennégy évi egyházi, tizenhárom évi egyházkerületi főgondnoksága alatt, folytonosan reformált egyháza érdekein csüngött nemes szive, elméjének gondja. Nehéz napokban, nehéz kérdésekben, olykor éles vitákban is — az ő erélye és ritka bölesesége vezetett ; elemző, boncoló, éles elméje, bonyolult kérdések csomóját, nem karddal, hanem tapintattal és leleményes bölcseséggel oldotta meg, sisyphusi köveket, nem visszaejtve, hanem bizton hárított el; nem ismerve erőszakot, szeretetet gyakorolva, sikerre vezetve mindig. Szava, nem ékes és esztergált beszédekben, hanem egyszerű és világos szavakkal, mindenkit meggyőzőleg hatott s nyugodtan mentünk utána. Protestáns szeretetébe nemcsak saját egyházát, hanem evangélikus és unitárius testvéregyházainkat is beölelte, a közös Baldácsy-alapítványunk bonyolult ügyeit is elnöki bölcseséggel vezetve. S még csak egy szót az emberről. Sokan — a kik csak felületesen ismerték — hidegnek, merevnek tartották; de a kik ismerték, a kik jó szivéhez közel jutottak: azok benne az embert még jobban szerették, s meleg szivét melegen szorították kebelökre. Óh én is hálával éreztem szive melegét! De mi az emberek ítélete? ő már Isten előtt áll az ítéletben. S mi hiszszük, tudjuk és érezzük, hogy a mindenek Atyja őt kegyelemmel fogadja s Idvezítőnk szeretettel int felé: Jól vagyon, jó és hü szolgám! Menj he a te uradnak örökébe. Ezért fohászkodunk mi is érette, magunkért, az ő koporsója lábánál. * * * Örökkévaló Isten! Alázatosan, de kegyelmedben bízva állunk előtted s meghajtunk a te akaratod s változhatatlan végzésed előtt, e koporsó körül, melyben szeretetünk, tiszteletünk egy drága tárgyának már csak portetemei nyugosznak, de nemes lelke, mely már előtted áll, élve marad jó emlékezetünkben, szivünk fájdalmában. Te sokra biztad meg őt! s ő nagy lelki tehetségeivel s fáradhatlan munkásságával meg is felelt nagy hivatásának. Testtel, lélekkel fáradozott a Te szőlődben! Talentumait nem ásta el, sőt sokszorosan meggyümölcsöztette ! AzértJiiszszük, hogy mint életében a te helybenhagyásodat megnyerte s nemes céljaiban a te atyai segedelmedben részesült: úgy az ítéletben sem fordul el tőle a te szerelmed, nem távozik el a te irgalmad. Testvéreitől, rokonaitól, barátaitól sem vonod meg a vigasztalást: nem — árván maradt egyházától a te segedelmedet! Óh ne is Atyánk!