Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-02 / 1. szám

való közösségben nemcsak a legfőbb jót, de egyúttal az erkölcsi cselekvések döntő impulsusát is megtalálta. De a hivő gyülekezet vallásos öntudata számára is a vallás és erkölcs amaz egysége föltétlen alaptény volt, hiszen hitének tárgyává Jézus Krisztus épen az által lett, hogy hivatását erkölcsi hűséggel s tökéletességgel töltötte be. A vallásos hit tárgya tehát egyúttal az erkölcsi élet ideálja is : s ez összefüggés nyilvánvaló igazolása azon ténynek, hogy a keresztyénségben is — ép úgy mint alapítójában — vallás és erkölcs elválhatlan egységbe vannak összeolvadva. Ezen tényt — a melyet a r. katholicismus megerőtlenített, a mennyiben a vallásos életet túlnyomólag institutionalis módon fogva fel, ez által azt központi helyzetéből, melyet az élet összes viszonyai között olfoglalt, elmozdította — újból régi erejében s értékében visszaállította a reformáció, mely a vallásos egyén személyes, élő hitét hangsúlyozván, az erkölcsöt újból a vallástól függővé s a vallást az erkölcstől elválaszthatlanná tette. Ez egységet ismét és pedig most az ellenkező irányban felbontani: ez a jelen fejlődés első sajátos vonása, a melyet különösen ki kell emelnünk s a mely egy bizonyos vallásnélküli erkölcsiség gondolatában s e gondolatnak növekvő hatalmában nyilatkozik meg a legvilágosabban s alegconsequensebben. A történet, mely Jézusnak a samariabeli asszonynyal való találkozását beszéli el, további folyamatában maga tanúskodik arról, hogy Jézus maga a találkozásnak mily nagy jelentőséget tulajdonított. Ez asszonynak a lelkéből tükröződött legelőször feléje azon bizonyosság, a mely Jézusnak világra szóló hivatását felismeri; s a fogékonyság, a melyet az asszony lelke Jézus iránt tanúsított, lehetővé tette, hogy ez az általa kijelentett vallás lényegét teljes világossággal s határozottsággal kifejthesse. Ez órában tárta fel Jézus azt, hogy a keresztyénség szellemi vallás, mely felfogásnak szükségszerű következménye, hogy a vallásos bizonyosság sem alapulhat külső tekintélyen, hanem kizárólag benső tapasztalaton. A r. katholicismus e tekintetben is letért a Jézus által megmutatott szellemmagaslatról s még a reformáció sem volt képes arra, hogy a vallás lényegének e felfogását teljes erélvlyel érvényre juttassa; csakis inkább az utat nyitotta meg e felfogás felé az által, hogy a külső tekintély hatalmát megtörte s a vallásos élet központi elveként a hitből való megigazulás benső tapasztalatát állította fel. S jelenkorunk eszmevilágának épen az a második jellemző vonása, hogy a vallásos bizonyosságot, minden külső tekintély elutasításával, mind határozottabban a benső tapasztalatra igyekszik visszavezetni s hogy minden arra vonatkozó nézetet benső psychologiai közvetítés útján értékel. Oly törekvés, melynek alapja nem — mint fentebb — a keresztyén elvtől való eltérésben, de épen az ahhoz való visszatérésben rejlik. S e két jellemző vonáshoz járul még a harmadik — a fejlődés gondolata. Hogy e gondolat a kijelentés vallásától nem idegen, azt nemcsak Pál apostol történetfelfogása, de már a profetikus történetírás nagyszerű teleologiája is igazolja. Ámde azért a modem tudományé marad az érdem, hogy e gondolatot, ha fel nem is találta, de újból felfedezte. Ebben van meg az a specifikus ismertető jel, a mely által a jelenkor tudományos gondolkodása a multak tudományos ismeretétől annyira különbözik. hogy immáron a tudományos munkamező egyetlen ága, még a vallás tudományos megismerése sem vonhatja ki magát ez elv elismerése alól. Jelenkorunk szellemi physiognomiája tehát röviden e három jellemző vonást tünteti fel : az ethikai momentum előtérbe állítása, a psychologiai megértés hangsúlyozása és a fejlődés elvének kötelező elismerése. Ha már most a keresztyén vallásoktatás módszere, a vallás objectiv tartalma változhatlanságának fentartása mellett, mint megállapítottuk, a kor szellemi physiognomiája szerint alakul: úgy világos, hogy a jelenkori vallásoktatás is, fentartva a lényeg sérthetetlenségét, módszer tekintetében ama három kiemelt jellemző vonás által határoztatik meg. S e következtetést támogatja annak megfontolása, hogy a kortudat ama kiemelt mozzanatai, bárha egyrészt nagy igazságot fejeznek is ki, másrészt ép oly veszedelmes tévedéseknek képezhetik a forrását. Az ethikai mozzanat kiemelése, mindaddig, míg az a vallással való összefüggést nem tépi szét, sőt elismeri, teljesen megfelel a keresztyénség szellemének. Mihelyt azonban oda fejlődik, hogy az erkölcsi életet a vallásos élettel való összefüggéséből kiszakítsa s izolálja: nemcsak a keresztyénséggel, de bensőleg is oly ellenmondásba jut, a mely a további fejlődés folyamán őt magát vezeti bomlásra. Mert bár kétségtelen, hogy az erkölcsi eszmék azzal szemben, a ki azokat benső szemlélet tárgyává tevé, teljes evidentiával és a feltétlen kötelezőség erejével bírnak, úgy hogy érvényességüket még vallásilag is megállapítani felesleges: mihelyt azonban azoknak megvalósításáról van szó, akkor az a tény, hogy a természetes tapasztalat a jónak végleges diadalát nemcsak hogy nem igazolja, sőt teljes valószinűtlenségében feltárja; valamint a saját erkölcsi tehetetlenségünk, sőt romlottságunk megfigyelése, minden mélyebben gondolkozó elmét annak elismerésére kényszerít, hogy erkölcsi törekvésünk vagy egészben illusió, vagy pedig a vallásos hit támogatására szorul. Egyik vagy másik irányban végre is határoznunk kell; jóllehet ez alternativum egyelőre homályos elmék számára, nem is látszik sürgősnek. S épen abban tűnik ki az ethikai mozzanat egyoldalú hangsúlyozásának fenyegető veszedelme, hogy ez úton végül nemcsak a vallás, de általában az egész szellemi élet s ennek ideálitása támadtatik meg. Ezzel a veszedelemmel a vallásoktatásnak a maga helyén s megfelelő módon szembe kell szállnia. Hogy a psychologiai közvetítés hangsúlyozása mily bensőleg összefügg a keresztyénséggel, mint szellemi vallással, fentebb hangsúlyoztuk. Ámde bizonyos az is, hogy ha nem párosul ama fogékonysággal, a mely Isten hangját a kedély legmélyén meghallani s a Jézus nagysága előtt bensejét készséggel feltárni képes: a szív bizonyosságát, a helyett, hogy megszilárdítaná, ellenkezőleg épen feldúlja s a lelket a kétség örvényébe taszítja. Ama benső közvetítés értéke nem is annak objectiv autoritásában, hanem csupán azon módban áll, a mely szerint a lélek a vallásos igazságok szabad és készséges elismerésére jut. Nem a subjectum korlátlan uralma, hanem önmagának szabad és kész alárendelése a teljes értékében felismert s tapasztalt igazsággal szemben az, a mi a keresztyénség jellemének megfelel: ez lesz tehát a cél is, a melyet a keresztyén vallásoktatás minden eszközzel elérni törekszik. S végül bármily jelentőséges s értékes legyen is a fejlődés gondolata, mégis értéktelen agyrémmé, holt bálványnyá lesz az, mely az életnek megáldozását követeli, mihelyt megfosztjuk teleologikus rendeltetésétől; sőt egyenesen logikai képtelenséggé válik akkor, ha egy egységes végcélra nem irányul. Á keresztyénség e végczélt Isten országa eszméjében állítja fel s ezzel egyúttal megjelöli a mindenkori feladatot is, mely a keresztyén vallásoktatást ez irányban feltétlenül meghatározza. Feltárni a keresztyénség erkölcsi lényegét, felkutatni s megvetni vallásos igazságainak benső psychologiai alapját, a kijelentésre a. fejlődés elvét alkalmazni s mind-