Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-30 / 5. szám

tudós verejtékes küzdelmei, hanem korának hazai és külföldi irodalmi és tudományos viszonyai is. Szépen domborítja ki Dézsi Molnár élettevékenységének azt a vezérlő eszméjét, hogy a magyar tudományosság érdekét szolgálta. Míg korának többi vándor tudósai, úgy Opitz, mint Comenius tudományos működésükben mellőzték a nemzeti szempontokat, addig Molnár a nemzeti érdeket szorosan összekapcsolta a tudományos érdekkel, s egész működését a nemzeti irodalom és tudományosság emelésének szentelte. Még mint gyermek rá jött tudományunk legérezhetőbb hiányainak tudatára. Hányatott élete legsúlyosabb körülményei között is folyvást ez lebeg szemei előtt, s e hiányok pótlására fordítja egész munkaerejét. Már 15 éves ifjú korában ezért hagyja el hazáját; ezért tanul, képzi magát óriási nélkülözések között Wittenbergben, Strassburgban. Heidelbergben, Marburgban ezért utazza be Schweitzot, Olaszországot: ezért dolgozik Frankfurtban, Altdorfban, Nürnbergben, Öppenheimban; ezért utazik, izgat, gyűjt pénzt hazájaban és külföldön ; ezért keres nagy összeköttetéseket és pártfogókat Európa tudománykedvelő fejedelmeinél, s ezért levelez és érintkezik európai hirü tudósokkal. S mikor e nemes és önzetlen törekvése és érdemei bámulatra és elismerésre ragad ják kortársait; mikor I. Rákóczy Györgyöt, Bethlen Gábort, Móricz hesseni fejedelmet Rudolf né:net császárt, és V. Frigyes királyt pártfogói közé sorozza; mikor barátságot köt oly európai hirű tudósokkal, mint Koppler és Opitz: Molnár e magas összeköttetésért nem a maga személye, hanem hazafias irodalmi tervei érdekében hasz nálja föl, maga pedig egész életében szegénységgel küzd, s végül nyomorban, de azzal a boldogító öntudattal hal meg, hogy többet köszön neki a hazája, mint bárki másnak, a ki kortársai közül a tudomány művelésével fogalkozolt ; dicsérettel emlékezett meg a munkásságáról vallási ellenfele, Pázmány Péter is. Magának Molnár Albertnek is az volt a meggyőződése, miben az utókor is igazat adott neki, hogy művei közül csak egynek a kiadásával is nagyobb szolgálatot tesz hazájának, mintha sok éveken át bárhol személyesen tanította volna az ifjúságot és a gyülekezetet. Valóban Molnár mind a Zsoltárok fordításával, melyek száznál több kiadást értek, mind a latin-görög-magyar szótár készítésével, mind a Károli- biblia javított és használhatóbbá tett kiadásával, mind a Kálvin Institutiójának s más jeles műveknek magyarra fordításával, mind a Móricz hesseni herceg számára írt Magyar nyelvtanával hervadhatatlan érdemeket szerzett egyháza és nemzete irodalmának. Helyesen mondja Dézsi, hogy nem volt hitsorsosai között senki, a ki tudományos képzettség, latkor, ismeret és tapasztalat tekintetében vele versenyezhetett volna. Kortársai közül az egy Pázmány hasonlítható vele össze. Molnár kisebb nála eredetiség, de felér vele, sőt talán meg is haladja őt há^.s és sokoldalúság dolgában. Mert Molnár hatása a tanügy, az egyházi irodalom,, a nyelvészet és költészet terén egyaránt korszakot alkot. Szótára által már a gyermekkornál megkezdődött s a többi művei által az egész életen át tartott a hatása. Zsoltárai útján pedig ma is áldásosán hat Molnár vallásos szelleme. Az eredeti kutatásokon épült, nagy szorgalommal készült és szépen írott életrajz ^becses darabja úgy a magyar történeti életrajzoknak, mint az irodalom- és a protestáns egyház történetének. Kiállítása, mint a magyar történeti életrajzok többi kötetei, rendkívül díszes. Négy önálló kép (Molnár arcképe, marburgi beiratkozását tanúsító bizonyítványa, Remhez küldött levele, Kálvin Justitutiójának címlapja), harminchét szövegkép díszíti a fényes kiállítású könyvet, melyet melegen ajánlunk protestáns közönségünk pártoló figyelmébe. V. F. BELFÖLD. Csoportosítás, jöjjön el a te országod! Az előérzetekre nem sokat szoktam adni életemben. Most azonban ez egyszer kivételt teszek. Mió'a ez új évnek küszöbét átléptem, azóta folytanosan azon előérzet nyomja keblemet, hogy ezen esztendő nagy veszedelmet hoz reám. Folytonosan egy gondolat kisért, s ezzel fekszem le, ezzel ébredek fel, hogy életemben ez az esztendő lesz az, a melyre mindig a legnagyobb keserűséggel emlékszem vissza. Adja Isten, hogy ezen előérzetemben most is csalatkozzam, de nem hihetem, mert a veszedelem már is fenyeget, a kitérések körülöttem napirenden vannak, sőt a mint hallom, épen egyik szomszéd községben a hívek tömegestől unitáriusok lesznek, ez az átkos szellem az én egyházamban is kisért, még eddig ugyan áldó zatja nincs, de félő, hogy tavaszra itt is lesznek sokan, kik az egyházi terhek alól menekülve, itt hagyják a református egyházat. Ennek a veszedelemnek a teljesülésétől félek én, s bármennyire erős is az Istenbe vetett hitem, mégis aggódom egyházam jövője felett, s ha rágondolok arra a szomorú sorsra, mely reánk várakozik, fel-felsóhajtok : Istenem ! mi is lesz hát belőlünk! Hogy ref. híveinken a falusi egyházakban az egyházi teher nagy és igazságtalan, ezt ma már mindenki tudja, s hogy ezen változtatni kell. ezt minden komolyan gondolkozó embernek el kell ismernie, ha nem akarjuk azt, hogy falusi egyházaink szétszakadozva, mint oldott kévék hulljanak szanaszét. Elgondolkozom, hogy hát ki segít rajtunk, figyelemmel kisérem, hogy a gyógyítás balzsamát egyik-másik hol s miben véli feltalálhatni, s úgy látom, hogy az író közönség legnagyobb része a kormányba veti minden bizodalmát s annak segélyétől várja a szebb és boldogabb jövendőt. Én egészen más nézetben vagyok, épen azért emelem fel igénytelen szavamat, bár tudom, hogy ez elhangzik a pusztában siker nélkül, de megnyugtat a lelkiisme retem, hogy mint közpap a közügy érdekében is megtettem kötelességemet. Kijelentem, hogy az egyházak teher könnyítése és a lelkész fizetés-javítás érdekében a kormánytól nem várok semmit, de nem is kérnék semmit. Igen, mert a milyen kormánypárti vagyok, mint állampolgár, ép oly függetlenségi vagyok és akarok is maradni, mint egyháztag. Ne mondja azt nekem senki — bár már sokan mondták és irták — hogy a kormánysegély a prot. önkormányzatot