Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-30 / 5. szám

hozzá a természetes gondolat-összefüggésből gyakorta kiszakított ószövetségi citátumtól volna függésben! Végül a mi az írást, ennek tekintélyét illeti, azt nem tagadja senki; de itt arról van szó, hogy vájjon a hitbizonyosságnak alapját képezheti-e ez, vagy sem. Jó itt elménkbe idéznünk a reformáció theologusainak alapmegkülönböztetését az írás és Ige között (scriptura és Verbum Dei). Az írás azon külső edény, a melyben az Ige tartalma, a Jézus Krisztus foglaltatik. Ez az Ige, ez a Jézus Krisztus az, a ki ha engem személyesen meghat lelkemben, azon szellem által, a mely maga külső edény formájában rejtőzik, akkor támad fel az én hitem, s e személyes benső tapasztalat lesz aztán hitem bizonyosságának egyetlen biztos alapja! Természetes azonban, hogy ott, a hol nem szükséges, az írásra vonatkozó kritikai kerdésekkel nem fognak előhozakodni a vallásoktatásban; de viszont evidens az is, hogy ott, a hol az igazság elhallgatása oly meggyőződés támogatására vezetne, a melynek nem igaz voltáról én meg vagyok győződve, ott, mint vallástanár, nem fogok habozni a való igazságnak szerezni érvényt. Ilyen dolgok épen a mondai és mythosszerű elemek, melyek az újszövetségben kétségtelenül szintén megtalálhatók, s a melyekre a vallásoktatásban a tanár igenis ráutalhat, ha t. i. azoknak az újszövetségi tudósításban való tényleges meglétükről személyesen s tudományosan megvan győződve. Használjuk tehát az írást valóságos, Istentől rendelt minősége szerint, mint az üdvtörténet történeti forrását, nem pedig úgy, »a mint annak minőségét korlátolt emberi kívánságból s érdekből postulálni óhajtanók«. íme a mindenesetre tanulságos vita, a melynek alapján kiki, ha figyelemmel elolvasta Voigt alaptanulmányát, tisztába jöhet magával, hogy melyik oldal javára döntsön Ítéletében. Magunk részéről osztjuk a Voigt érvelését, a mint egyébként ennek már eddig is kifejezést adtunk közbeszólt megjegyzéseinkkel. Beszélhetsz te, atyámfia csodáról annak, a ki nem hisz; de igenis, mint ezt Schleiermacher oly mély célzattal mondja a pogánynak az ószövetségi jóslatokról; bizony-bizony, ha még maga Pál apostol is a zsidónak zsidó, de görögnek inkább görög volt: még a zsidó sem fog azokból alapot meríteni azon hit bizonyosságára, hogy Jézus a Krisztus. S beszélhetsz te annak, a ki különbséget tud tenni vagy hivatva van tenni — már pedig a reformáció gyermeke igenis, hivatva van erre — scriptura és Verbum között, de vigyázz, ne hogy ez által a Verbum, az Ige, a Krisztus szenvedjen rövidséget, a ki egyedül képes sziveinket megragadni, eltölteni s boldogítani. Tehát csakugyan nem a külső tekintély, de a benső üdvtapasztalat képezheti a hitbizonyosság alapját: az írás, a keresztyén irodalom, egyszóval az egész keresztyén egyház, mint ama külső tekintély megtestesülése sohasem lehet egyéb, csak szükségszerű előfeltétel (de nem elegendő alap) a hivő lélek bizonyosságra eljutásához. E hitbizonyosság egyedüli, de teljesen elegendő alapja csupán a benső tapasztalat lehet. Stromp László. /•z 1898. évi állami közoktatásügyi költségvetés. IV. Emberbaráti tanintézetek. Szerettük volna, ha a többi minisztériumokéval szemben a máskülönben sem igen imponáló közoktatásügyi költségvetésnek a címünkben levő fejezete az emberbaráti jótékonyságnak nem csupán a vakok és siketnémák egykét tanintézeteiről, hanem általában véve más humánus és jótékony intézményekről is szólana. Igaz ugyan, hogy egyház és társadalom egymást támogatva igyekszik sok könyet letörölni, sok sóhajt eloszlatni, sok nyomort megszüntetni; de a jótékonyság mezején vnnnak olyan parlagi részek is, a melyek az egyház és társadalom istápolásán kívül az állam segítségére, sokszor egyedüli gondozására szorulnak. S még akkor is annyi végtelen sok teendő marad fenn a szenvedő emberiség anyagi és erkölcsi jólétének javítására, hogy azt kell mondani: sem a kormányok, sem a társadalom, sem az egyház nem részesítik a humanisticus ügyeket a megkívántató figyelemben. Sok esetben pedig azt tapasztaljuk, hogy ha rákerül is a sor valamely humánus feladat megvalósítására : a terhet, az ügygyel-bajjal járó kivitelt, egyik a másikra törekesznek hárítani. Az állam ugyanis azt mondja: én csak a társadalom kifolyása vagyok és csak annyi a pénzem, a mennyit ő ád — gyakorolja hát a jótékonyságot a társadalom. Ez pedig visszafeleli: az állam kötelessége a polgárok jólétéről gondoskodni — neki kell tehát mindenféle szegény és szerencsétlen ügyet felkarolni. S az egyház? Az egyháznak azon ágazata, mely alapelvénél fogva leginkább hivatva volna az evangéliumi szeretet és könyörület gyakorlására, a protestáns egyház t. i. anyagi szegénysége miatt tehetetlen nagyobb szabású jótékonyságokra. Ellenben a nálunk vagyonos és »uralkodó« egyház — mely a múltban is nem az üdv, hanem a politika értelmében volt »ecclesia militans* — a mennyiben jótékonyságot gyakorol, azt is leginkább hatalma kiterjesztése végett teszi; s míg egyfelől »Péter-fillérekre* 100 ezreket gyűjtöget, addig másfelől ugyanannyit küldözgetnek főpapjai Rómába a pápának ajándékul — mint ezt a napokban is olvashattuk, pláne Vaszary hercegprímásról! Ekként a két szék között különben is a földön levő nyomorultra nézve az egyház csak a lelki szükséglet kielégítésére (sokszor, kivált napjainkban, még arra sem!) vállalkozik vagy szorítkozik — mondván: eledelül szolgáló mannát csak Mózes tudott az égből lehozni; bénákat, vakokat csak Jézus tudott gyógyítani: kérjetek és zörgessetek hát ott, a hol »mann« gyanánt pénzes szekrények állanak, s »Gileád balzsama* helyett a modern orvosi tudomány szolgál gyógyszerekkel és operateurokkel . . . Reméljük, senki sem értett félre! Nem azt akartuk mondani hogy az iménti három tényező: egyház, állam, társadalom, a humanistikus jótékonyságok terén [semmit sem tesznek; hanem azt, hogy szerfölött keveset tesznek. Ily körülmények közt szerencse nemcsak a szenvedő emberiségre, hanem az egyház, állam és társadalomra nézve is, hogy eme három faktor mellett, vagy ha úgy tetszik, eme három faktor akaratlan közreműködése mellett, létezik egy századok (más néven talán évezredek) óta fennálló humánus intézmény, melyet főleg napjainkban egységénél és tevékenységénél fogva úgyszólván az egész világra elterjedettsége miatt »világszövetségnek* is lehetne nevezni. Ez az u. n. szabadkőmüvesi intézmény, mely hazánkban a mult század közepén kezdődőleg 1848, illetve 1861—1867-ig kisebb-nagyobb félbeszakításokkal a kezdet és a félreismerés nehézségeivel küzködvén, 1868. óta törvényes elismerésben részesül hazánkban is az által, hogy az akkori, humánus lelkű és felvilágosodott szellemű, br. Wenkheim Béla belügyminiszter a szövetségnek Magyarországra irányított alapszabályait jóváhagyta, Igen, mert ez a szó valódi értelmében vett »liberális* szellemű és jóságos szivü főúr jól tudta, hogy midőn a szabadkőművességet Magyarországon törvényesen elismert testületté nyilvánítja: akkor leginkább a minden