Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-30 / 5. szám

kamarási címet és jelleget kapott a királytól. 1871—-74-ben három évig közlekedési miniszter volt s ez időben v. b. titkos tanácsos ós a Lipótrend nagykeresztese lett. A mint a miniszterségtől megvált, Kerkapoly Károlylyal beutazta Olaszországot, majd Kelet-Indiában és Afrikában utazott. Ez időben a vértesaljai egyházmegye, később a pesti egyházmegye gondnoka lett. — 1879 ben, mikor a borzasztó árvíz Szeged városát egészen elöntötte, őt küldte ki a kormány királyi biztosnak s itt a mentési munkálatok és Szeged városa, valamint a Tisza-part újjáépítésének vezetésében kiváló érdemeket szerzett. Ennek méltánylásául Szeged városa díszpolgárává választotta, arcképét tanácsterme számára lefestette, egy utcát a nevéről nevezett el, 1884 óta egyik kerületében állandóan képviselőjévé választotta, a király pedig »szegedi« előnévvel grófi rangra emelte. Ekkor választották hitfelei először a budapesti egyházközség, 1885-ben pedig a dunamelléki egyházkerület főgondnokává. A Deák-szobor, valamint az új országház építése körül is nagy érdemei vannak, s utolsó nyilvános szereplése is az új parlamenti épületben volt, midőn ott a mult óv őszén Vilmos német császárt fogadta. A delegációkban több ízben elnök volt, a magyar közművelődési egyesületek budapesti országos kongresszusának, majd az országos erdészeti egyesületnek, továbbá a b. Baldácsy-alapítvány igazgatóságának is ő volt az elnöke. Utolsó politikai szereplése 1892—1894-ben volt, mikor a Wekerle-kabinetben a király személye körüli tárcát viselte, s ekkor 1893-ban a kőszegi hadgyakorlat alkalmából a német császár a vörössas-rend első osztályával tüntette ki. Az utolsó három évben folyton betegeskedett, gyógyíthatlan vese baja miatt a nyilvános élettől teljesen visszavonult s bár testi erejében megtörött, de lelkében a közügyek, különösen az egyházi dolgok iránt mindvégig eleven érdeklődést ós tettvágyat tanúsított. Áldás emlékére, béke hamvaira! Sz. F. ISKOLAÜGY. Epilógus a »Vallásoktatás a tanítóképzők«ben eímű cikkhez. E becses lap f. évi 1—3. számában közöltem Voigt barby-i tanítóképzői igazgató érdekes és mély csapáson haladó tanulmányát, a melyben azon feladatokat vizsgálja, a melyeket a jelenkor a jövő tanító nemzedéknek a vallástauban való oktatására vonatkozólag megkíván: tettem pedig ezt azon szándékkal, hogy az e tanulmányban kifejtett eszmékre minél szélesebb körben felhívjam a figyelmet, meg lévén győződve arról, hogy azoknak megszívlelése hazai prot. tanítóképzésünkre is csak áldásos lehet. Valószínű volt, hogy a tanulmánynak azon elvi felfogása ellen, a melylyel a célzott hitbizonyosságot, szemben a csodákra, jóslatra és az írásra támaszkodó külső tekintélylyel, kizárólag a benső tapasztalatra alapítja: ellenkező oldalról kifogás fog emeltetni; a mi be is következett a »D. Ev. Blátter* mult évi decemberi füzetében, a hol Malo züllsdorfi tanár kritika alá veszi Voigt elvét s követelményeit, s azok ellen a pozitív egyházi tekintély nevében mintegy ünnepélyes óvást tesz. Valószínű az is, hogy ezen, a jelenkor theologiai gondolkozását, különösen a legújabb időkben annyira foglalkoztató hitbizonyosság kérdésében nálunk is sokan akadnak, a kik említett kritikusunk nézetét osztják s a vallásoktatásnál a külső tekintély igénye mellett sorompóba szállni készek: épen azért nem lesz érdektelen az ez igény mellett felhozható érvekkel is megismerkedni, úgy, a mint azt Maló reflexióiból meríthetjük. Malo elismeri Voigt azon követelményét, hogy a seminariumi vallásoktatásnak a vallásos igazság számára a »benső« közvetítést kell használnia; de már ez elv következményeit visszautaístja s kétségbevonja, hogy a hitbizonyosság alapja a csodák, jóslatok és az írás tekintélyének mellőzésével megvethető volna. Igen érdekes és komoly ellenvetés, a melynek élét még csak fokozza Malonak Voigt azon szavaira való hivatkozása, hogy »arra, hogy én a Jézus Krisztusban higyjek, nem kényszeríthet engem sem külső tekintély, csupán kedély benyomás, azon meghatottság, a melyet én érzek akkor, a midőn a róla szóló (külső) bizonyságot veszem«. Ez utóbbi néhány szó Malo szerint a Voigt egész okoskodásának az Achillessarka; mert ha ebben elismeri, hogy a hitbizonyosság előidézése szükséges benyomást külső bizonyságtétel előzi meg: akkor megkell felelnie azon kérdésre is, hogy tehát micsoda e bizonyságtétel? sbe kell vallania, hogy bizony itt nem lehet mást érteni, mint az újszövetséget, a keresztyén irodalmat — röviden a keresztyénséget magát, a mint ez máig is, mint az üdvnek közössége, hatásának teljes elevenségében érvényesül. E keresztyén közösség, egyszóval az egyház tehát azon külső tekintély, a mely lehetővé teszi, hogy bennök a hitnek szikrája lángra lobbanjon. Az egyház külső tekintélye tehát ily felfogás szerint a vallásoktatásban teljesen kell, hogy érvényre jusson. Nehogy azonban felfogásának iránya miatt valaki a Róma felé való hajlandósággal vádolja, Malo siet kiemelni, hogy a külső tekintély szerinte sem elegendő a hitbizonyosság megalapítására; hogy attól a benső tapasztalat egyáltalán el nem maradhat s az álláspont mottóját a satnariaiak csak a samariai nőhöz intézett azon nyilatkozatában látja, hogy »immár nem a te beszédedért hiszünk; mert mi magunk hallottuk és tudjuk, hogy ez bizonynyal e világnak ama megtartója, a Krisztus«. (János ev. 4., 42.) Első tehát Malo szerint a külső, a tekintély-hit, s csak ezután, mint ennek magasabb, foka jut érvényre a benső hittapasztalat s hitbizonyosság. Az eddig fejtegetett elvi alapon immár vajmi természetes, hogy Mallo kritika alá veszi Voigtnak a Szentírásra vonatkozó felfogását is, s ezeket, mint a hitbizonyosság megalapítására szükséges külső tekintély fő tényezőit, a semináriumi vallásoktatásban is teljes érvényükben s jelentőségükben igyekszik érvényre juttatni. A mi mindenelőtt a csodát illeti, Malo számos újszövetségi helylyel igyekszik Voigt felfogását megdönteni (János 1., 50. sk., Máté 11., 4 sk., János 14, 11 sk., János 10., 25., 37., sk.), a melyek szerint Jézus maga hivatkozik csodatényeire; de különös érélylyel utal Jézus feltámadá-