Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-10-23 / 43. szám

Jézus a gonosz szőlőművesekről mondott példázatában még súlyosabb váddal illeti a zsidókat, azt állítva, hogy ő tőle nem azért fordultak el, mert nem ismerték, hanem épen mert felismerték: »Ez az örökös, jertek, öljük meg őt, hogy öröksége a mienk legyen*. Mindkét esetben a zsidó nép bűne nagy. Újra meg újra felhangzott köztük a kiáltó szó, hogy legyenek elkészülve Isten kinyilatkoztatására. Hasztalan. A leigázott népek belsejét dúlni szokott zavar, bizonytalanság elvette eszöket. Reménytelen s áldástalan lázongás zaja mindenütt. Az egyik' párt vérszomjas dühvel tör az idegen hatalom ellen, a másik szolgalelküen hódol a külföld előtt; egyik rész az élvezetek párnáján önfeledten pihen, a másik fanatikus szédelgők által lelkesítve, kéjjel ontja saját vérét. Kinek volna gondja a szellem-világ királyára, midőn az anyagi bomlás réme fenyeget. Várták ők a szabadítást, türelmetlenebbül, mint elgondolhatnék, de nem olyan alakokban, mint Jézus kijelenté; tudták jól, hogy a Krisztusért vannak teremtve, hogy köztük találjon otthont e földön; hittek, bíztak benne míg távol volt s midőn megérkezett, trón helyett, keresztre emelték. De a kételkedés tettök helyessége felől többször felhangzik a későbbi zsidó írók hangjában, mely olykor az engesztelhetlen gyűlölet tüzét táplálja a keresztyénség ellen, máskor ismét megható bűnbánatban olvad fel; mint pl. Ben Ezra imájában: »Ha Te vagya Mesisás, ki éjfélkor, csillag-fénynél jövél, kétes nevet véve föl; ha a vértanúi seb Téged ért, ki eljövél, hogy sajátod kérjed s mi álomtól elnyomatva, félelem által űzetve, trón helyett keresztre emeltünk: akkor nem mi —de Te vagy a bíró!* János, a maga evangéliumában részletesen előadja Jézus visszavetésének történetét. Elmondja csodatetteit s a féltékenykedést, mit felidézeft; beszél méltóságteljes tanításáról s az ellentétről, mely nyomában kelt; szól fölfedett isteni természetéről, kegyelméről, életadó hatalmáról, mindeneket megítélő jogáról, alázatos önfeláldozásáról. Az a türelem, melylyel a gonoszság cselszövényeit, támadásait fogadta, elegendő bizonyítéka isteni természetének. Gyanakodással, hidegséggel, durvasággal s ellenségeskedéssel találkozott csaknem mindenütt, de azért nem neheztelt a világra, tudván, hogy nem azért küldetett a földre, hogy azt megítélje, hanem hogy a sötétségtől, bűntől megszabadítsa. A hitetlenek mellett voltak hivők is. János többeket említ: >Mi láttuk az ő dicsőségét;« azaz megismertük, hogy az, mit Jézus kinyilatkoztatott, isteni dicsőség volt. Láttuk és éreztük e dicsőség fényét és ragyogását: az ^igazságot és kegyelmet* (14. vers). Tehát nem csodái, sem tekintélye és hatalma, [hanem kegyelme és igazsága világolt a szivekben ; ez volt ama dicsőség, mit ők láttak. A régiek Mózes törvényeiből ismerték meg Istent (17 vers), de ő rideg, szigorú volt, mint maga a törvény; a Jézus Krisztusban a »kegyelemnek* az Atyának szeretetteljes megtestesülését látták. Belefáradván a törvény-szabta jelképes cselekvények végzésébe, jól esett szemlélniük a symbolumok által kifejezett *Igazság« megtestesülését s gyönyörrel szívták lelkökbe a »kegyelem* ajándékait. »A törvényt Mózes adta, de a kegyelem és igazság a Krisztus által jött a földre.« A ki aztán szivében vallást tett a felől, hogy a Krisztusban szemlélhető dicsőség az Atya Egyszülöttének dicsősége, azzal közli a maga teljes kegyelmét. »Valakik pedig Otet bevevék, ada azoknak ily méltóságot, hogy Isten fiaivá lennének«, vagyis a kik elismerték, hogy Ő, Isten egyszülött fia, ki azért jött a földre, hogy Isten tulajdonságait, gondolatát, akaratát, tetteit az embereknek megjelentse, azok a Szentlélek által arra is képességet nyernek, hogy Jézushoz hasonlóan gyermeki viszonyba lépjenek az Atyával. János ezt biztosan állíthatta, mert saját és tanítványtársai életéből merítette a tapasztalatokat. A kegyelem teljessége alakította őket is a Krisztus képére és hasonlatosságára s működött bennük szünet nélkül, sőt azt a kegyelmet a szükséghez képest másokkal is közölhették. Krisztus megjelenése tehát két osztályra különítette az embereket; az egyik rész elfogadta, a másik visszautasította Krisztus adományát. így van ez ma is. Jézus kortársai nagy részben szégyenletes tudatlanságot s nagy mérvű tehetetlenséget árultak el az isteni dolgok megértésével s elfogadásával szemben, mégis igazságának és méltóságának rendkívüli ereje, elveinek és magaviseletének pontos összhangja sokakat meggyőzött a felől, hogy Ő csakugyan az volt, kinek magát eleitől fogva mondotta. Igaz, hogy egyetemlegesen ma sem ismeri még az emberiség a Krisztust, de az főként abban leli magyarázatát, hogy a jó értékét nem ismeri mindenki, ebből folyólag hiányzik a jó elnyerése után való vágy. Pedig Ő nekünk is ép úgy megjelenik, mint kortár sainak. Testi távozása semmi befolyással sincs kijelentésének lényegére. Érzékelhetően végbement az idők teljességében, de hatása s eredménye nincs összefüggésben a történés idejével. Nem állítjuk ezzel azt, hogy ránk nézve lényegtelen esemény volna, ha pl. Jézust testben színről színre szemlélhelnők ismét; ha éreznők szánó, intő, átható tekintetét; ha látnánk a bűnösök padján megkorbácsolva, kigúnyolva, megfeszítve. Nem is képzelhető, hogy Istennek ily csodás megnyilatkozása iránt közönyösek lehetnének ; de ne is változzék magatartásunk a kinyilatkoztatással szemben, csak azért, mert az nem most, hanem a múltban történt; hisz nem az esemény ideje a fődolog, hanem az, hogy az Atya egyszülött fiának megtestesülése a mi életünkben menjen végbe. Átdolgozta : Lukácsy Imre, ref. vallástanár. BELFÖLD. A dunamelléki református egyházkerület közgyűlése. Folyó hó 15-én nyílt meg Budapesten, a Kálvin-téri templomban egyházkerületünk közgyűlése, a melynek egyik nagyfontosságú tárgya a gróf Tisza Lajos halálával megürült főgondnoki székre megválasztott Szilágyi Dezső