Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1898-10-09 / 41. szám
püspök »főpásztor<c, ki »főpásztori áldásU osztogat; »papot szentelcc és dislokál stb. Mindezek azonban, míg beteges hiúság tünetei, csak elnézhetek,| illetőleg a mennyiben a partikuláris jog rendetlen kinövései, addig, míg a legelső alkalommal kijavíthatok, eltűrhetők: de ha már hivatalosan is kifejezést adunk holmi »püspöki jogoka-nak és arra törekszünk, hogy ezek törvényileg is statuáltassanak, akkor jobb lett volna százszor, régi superintendenseink mellett megmaradni ós nem püspököket küldeni a főrendiházba, mert superintendenseink idejében superintendensi kötelességekről és tiszteletjogokról tudtunk, ele rendi jogosítványokat, püspöki jogokat nem ismertünk. Ez már félreismerhetetlenül pápista befolyás. A püspöki jog a püspököt egy külön rend tagjává teszi. Ő az ordines maiores felső fokán fog állani és majd orclinál (szentel), a mely munkában esetleg az esperesek neki segédkeznek. Mert jegyezzük meg jól, hogy ha a lelkészavatás, vagy »papszenteléscf a püspök joga, s Da püspök akadályoztatása esetén elmarad,« akkor csakis maga a püspök által végzett szentelés a hatályos, az esperesek csak segítenek neki, de nem a szentelésben magában, hanem ennek liturgialis mellékrészleteiben, és a mennyiben a térdet hajtó felszentelendők az esperesek kezétől kapnák a kézrátételt, ez érvénytelen volna, a menynyiben a szentelés a püspökhöz van kötve, annak jogosított és pedig egyedül jogosított kiszolgáltatója a püspök. De ezen felfogás még azon kivül, hogy az ordót megteremtené a püspök ordinálási jogában, más tartalmat adna a felavatásnak is. Az valósággal ordináció, papszentelés volna s általa a lelkészek papokká, együtt klérussá válnának. Mert ne feledjük, hogy a kifejezéseknek és szavaknak, bármennyire igaz is egy oldalról az, hogy »verba valent usu«, mindig van bizonyos határozott tartalmuk és a kánonjognak most feszegetett terminusai, melyeket mi a mi egyházunkban sokszor minden megfontolás nélkül használunk, a római katholicizmusnak alapjellemvonásait hordják magukban. A különböző felekezetektől lakott vidékeken az ilyen terminusok használása csakis híveinknek apadását vonja maga után. Es aztán a ki »á«-t mond, annak »bó«-t is kell mondania, így aztán majd a papszentelés alkalmával a főpásztor az »Ecce sacerdos magnus« hangjai mellett fog bevonulni a székesegyházba ós minek utána a kellő előkészületek megtörténtek, fényes esperesi segédlettel fog felszentelni s fogja kiszolgáltatni a »papi rend szentségétcc az ifjú klerikusoknak. Hogy nálunk a püspökség, papság nem külön rend, hogy mindezek hitelveinkkel ellenkeznek, arról felesleges szólni is. De feltehetjük a kérdést, hogy történelmileg és jogilag miképen állunk azokkal a dolgokkal, illetőleg azzal, hogy a lelkészavatás püspöki jog, minél fogva a püspök akadályoztatása esetén a felavatás elmarad. Egyházunk történetének tanúsága szerint egyes lelkészek is avattak lelkészeket, p. o. Huszár Gál stb.; továbbá kánonaink nem kötik a püspökhöz, hanem vagy az esperesek, élükön a primus inter paresnek tekintett püspökkel, vagy pedig, a hol püspök nem volt, mint épen a tiszáninneni kerületben is, az esperesek végezték a lelkészavatást. (Sőt a tiszántúli kerületbe tartozó beregi egyházmegye esperese követelte magának a jogot, hogy ő odahaza maga is avathasson.) Ez a gyakorlat maradt fenn mai napig is. A felavatás liturgiái alkatrészeit a püspökök az esperesekkel együtt végezik. Az avatás ezen szertartásánál a püspök jelenléte nem szükséges követelmény. Tudunk esetet, hogy oly kerületben, melyben a püspöki hivatal a református egyház keletkezésétől fogva fennáll, volt lelkészavatás a püspök jelenléte nélkül is. A püspök összehívta ugyan a generális synodust, de betegsége miatt arra el nem mehetett. A synoclus pedig rendben megtartatott, a eausák agáitattak és a vizsgát sikeresen kiállott procedensek orcl in áltattak. Másfelől az is igaz, nem is régi dolog, hogy p. o. a tiszántúli kerületben a püspök betegsége miatt több éven át nem tartatott lelkészavatás, a mi a tiszántúli kerületnek arra a felfogására mutat, hogy a tiszáninnenivel együtt tartja, hogy a lelkészavatás a püspök akadályoztatása esetében elmarad. Vájjon ebből arra a nézetére is lehet-e következtetnünk, hogy a lelkészavatást püspöki jognak tartja, avagy pedig ezen eljárásában honoris causa követte az említett utat: erre nézve nem tudunk véleményt mondani. Történelmileg tehát semmi nemű jogosultsága nincs annak a felfogásnak, hogy a papszentelés püspöki jog volna. Most már egyházi jogunk szempontjából lássuk a kérdést. Ila az egyházi törvényeket megnézzük, úgy találjuk, hogy azok nem szólanak egyenesen e tárgyról. Nincs bennök kimondva, hogy a lelkészavatás kinek a joga. Hanem a zsinatról ós az egyházkerületi közgyűlésről szóló részben az mondatik, hogy a lelkészfelavatás általános módozatait a zsinat állapítja meg s részleteiben szabályrendelettel az egyházkerületi közgyűlés rendezi. De ki végzi hát a felavatást, kinek a joga az? Itt meg kell emlékeznünk mindenek előtt arról, hogy a theologiai tanfolyamoknak újabb rendezése következtében a lelkószavatás körül egy nagy változás történt, a mi az avatás fogai-