Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-09-11 / 37. szám

Ha szerző belletrista és nem egyházi író, ezért az egy kötéljéért bizonyára sietnének szépirodalmi társaságaink megjutalmazni őt. A mi Bánk bán a magyar tragédia, a mi az Ember Tragédiája a drámai költemény terén, ez a Kecskeméthy »Jézus útja* egyházi beszédirodalmunk terén, — mondta nekem egy keresztyén asszony a kötet olva­sása után. Kecskeinéthi nyelvét dicsérni felesleges. A poéta]nyelve az, az Istentől megáldott poéta nyelve. Minden ízében magyaros, népies, fordulatokban gazdag, színes nyelv, mely azért mindvégig komoly, méltóságos, egyszóval a kathed­rához hű marad. Sok szépet írt már Kecskeméthy, de talán olyan szépen, gazdagon és mégis discréten, színe­sen és mégis egyszerűen, egyszerűen és mégis fenségesen még nem írt, mint e füzetecskében. Elhagyta — s azt jól tette — mégepathos legmagasabb fokán is a prózának nála szokásos rímetlen versszerű rvthmikus lüktetését, s csak a szónoki numerus rythmusát használja, de ezt azután mindenütt. Még csak arra a csodálatos analysisre és nálunk szokatlanul igaz, mélységes magyarázatra akarom felhívni a figyelmet, mely minden beszédnek sajátja, s szerzőben az exegesis professort dicséri. Ugy boncol, úgy fejteget Kecskeméthy, hogy szinte belekáprázik a szem részletei gazdagságába, a nélkül, hogy az író aprólékossá vagy pláne unalmassá válnék. Gondolatainak gazdagsága, logikájának ereje, követ­keztetéseinek biztossága, újdonsága, fejtegetéseinek köny­nyedsége, frappáns volta meg fogja a biráló tollat, hogy a kritikusból magasztalét alkosson. Az első beszéd tárgya az Eset. Egy csendes, fájdal­mas ballada az emberről, minden emberről. A jelen tisztán látása, józan ítélete a mult bűne felett, csöndes sírása hívogat, de a siralomban már benne van a vigasztalás magva is. mert bűneink látása meg­bánásra indít. A második beszéd tárgya az átok, mely egyszersmind ígéret is. Egy édes lvrai költemény, mely a végén az óda magasságáig ér el. Kesergő zsolozsmán kezdődik, s leszáll szinte a kétségbeesés csüggedéséig bűneink felett: a mikor egyszerre csak a Kérubok és Szeráfok karának édes dala szövődik belé, hogy a levert embert, az aláhullott lelket, az átok szavaiban levő Ígérettel az Úrhoz emelje újra. A harmadik és negyedik beszéd az özönvízről, illetve a pusztában felemelt érckígyóról szól. Az igéret folytonos­ságának jele e kettő. Az igéret, e soha ki nem alvó csillag ragyogását mutatja ez a két beszéd. Csodálatosan szép elbeszélő két költemény, melyen unos-untalan áttör, átre­zeg az isteni igéret hatalmas dala, szivet emelően, lelket vigasztalóan. Olyan virtuositással keresztülvive a bűnök sötét festése mellett a vigasztalást, a keresztyén vallás karakterisztikumát, alig olvastam valaha, mint ekét beszéd­ben. Mint egy bűnbánati éneknek szorongó hangjai, mikor egy lágy fugában olvadnak fel, olyan ezeknek a beszédek­nek a hatása. Az ötödik és hatodik beszéd egy-egy dythiramb, melynek az alaphangja ez : * vajha megszakítanád az ege­ket és leszállanál*. Az első a Messiás személyéről, a másik az ő országáról szól, a próféta (Esaiás) birodalmában. Szinte megakad az ember lélekzete, ha ezeket a beszé­deket olvassa. Micsoda erő, mekkora fájdalom, mennyi sötétség és mekkora hit. És hogy olvad át a mi bűneink felett érzett keserűségünk egy édes karácsonyi énekbe. Ilyen lesz ő, a mi Messiásunk. Micsoda hatalmas, mindent magával ragadó a hatodik beszéd finaléja, mely Isten országa szépségeiről beszél. Szárnya van a szavak­nak, tüze a soroknak, szive a beszédnek, mely lüktet és szivet dobogásra, bűnbánatra, imádságra, szeretetre kelni készt. A hetedik és nyolcadik beszéd főalakja Keresztelő János, ki a tizenkettedik órában hirdeti a lélek-kereszt­séget, mely az ő vízkeresztsége felett van, s rámutat a Megváltóra: »Ime az Istennek báránya, ki e világ bűneit hordozza*. Ennek a második beszédnek a vége, Keresztelő János szenvedéseinek leírása után: »Boldog mester az, ki két tanítványát a Krisztushoz vezeti* — beszédesebb, mint sok kötet egyházi beszéd. Ha mi ilyen dicsőséggel meg tudnánk elégedni, akkor hamarabb leszállana közénk a. Krisztus. Egy nagy-nagy kornak az épilogja ez a két beszéd. Igazi Götterdámmerung. De a régi hatalmas óriás­kor halálában benne a szebb jövendő biztos záloga. Sőt megjelenik maga a szebb jövendő a kilencedik és tizedik beszédben. Bájos két idyll, Olyan megnyugtató, csöndes, békés, mint a karácsonyest maga, ez a két beszéd a Jézus születéséről s az azt közlő örömhírről szóló. Olyan méltó befejezése a könyvnek, az emberi szív könyvének. Könyezésen kezdődik s bűnön, átkon, jeleken, prófétálásokon által könyűn végződik; de amaz első kö­nyek a fájdaloméi voltak, ezek az utolsók a megnyugvásé, a kiengesztelődésé. Békesség tért a világra s mondja az utolsó beszéd vége: békesség. S micsoda igézetes, bűvöletes liymnusa en­nek a békességnek ez a beszéd. De nem dicsérem tovább Kecskeméthyt. Nem tehe­tek róla, hogy bírálatom önkéntesen is dicséretes volt vele szemben. Nem dicsérem, de egy kijelentéssel tarto­zom neki. Tartozom neki annak az elmondásával, hogy könyve olvasása után hiszek abban, hogy lesz még olyan magyar egyházi beszédirodalom, mely a műveltebbeket is elvezeti nemcsak az Isten házába, hanem az Isten orszá­gába is. Ne engedje szerző pihenni a lantot, a melyet a gondviselés olyan gazdagon felajzva adott kezébe; hadd vezéreltessenek szavai által mind többen-többen a békes­ségre. S ha itt-ott csendülne egy sötétebb hang, sok bán­talmaztatásnak, gyanúsításnak, vádnak futó jele: hadd némuljon az el, hadd, ne hallja ezt senki, hiszen: »Boldog mester az, ki két tanítványát is a Krisztushoz vezetheti.* Gergely Antal.

Next

/
Oldalképek
Tartalom