Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-09-04 / 36. szám

elhagyatottan az idegenben. De mikor keserű fájdalmából fölocsudott, könyeit letörölte, felegyenesedett, kipirult lángoló arccal a diakovári érseki residencia felé nézett s ezt kiáltotta büszkén az apostollal : »nyomorgattatunk, de nem szoríttatunk meg, sanyargattatunk, de nem esünk kétségbe!* S a rájuk nézve kényszerítő nagy oknak nagy okozata, ránk nézve pedig örvendetes eredménye lett: 97 család 385 lélekkel áttért az evangélium szerint reformált anyaszentegyház kebelébe! Mert ők is azt tartják az apostollal: »a gyülekezetben inkább öt szót értelemmel, mint tízezer szót idegen nyelven*. Megvallva az igazat, mi eleinte bizonyos skeptikus álláspontra helyezkedtünk a maradékiak e mozgalmával szemben ; csak fellobbanó s hamar kialvó lángnak véltük, melyet nem a megfontolás, hanem az elkeseredésnek egy pillanatnyi szele szított s lobbantott fel. De mily jól esett lelkünknek, mikor egyházmegyénk nagytevékenységű s apostoli buzgóságú esperese — ki több ízben felkereste s tanácscsal ellátta Őket, azután prédikált, úrvacsorát osztott közöttük — ezt jelentette: »az áttérés megtörtént, 385 lélek vallja magát az ev. ref. magyar egyház buzgó s rendületlen tagjának!* Hogy csakugyan rendületlenek, mutatja a koveb kező eset: Strossmayer nyomban az áttérések után Kalocsáról három magyar jezsuitát küldetett visszatéríttetésükre, kik a községben 10 napig szünet nélkül prédikáltak; a lelki terrorizálásnak minden kigondolható nemeit és furfangos eszközeit felhasználták — de hiába, egyetlen egy lelket sem bírtak visszahódítani, sőt ugyanakkor még hattal szaporodott a hozzánk tértek száma ! A tűzpróbát kiáltották! S mi e rendületlen magyarokat, új hitsorsosainkat édes testvéreinket a lelkükhöz szorítottuk úgy, hogy azok onnan le nem szakadhatnak soha! Már egyházzá is szervezkedtek ; gondnokot és presbyteriumot választottak, sőt a f. hó 24-én tartott egyházmegyei közgyűlésünkön alkotmányos jogaikat is gyakorolták : képviselőiket elküldötték! S ennek az újonnan alakult s a missziói egyházak közé iktatott új gyülekezetnek fényes, nagy ünnepe volt augusztus 28-án. E napon tisztelte meg magas látogatásával új híveit missziónknak Pál apostoli búzgóságú, fáradhatatlan püspöke, a mi kegyes jó főpásztorunk: Méltóságos s főtiszt. Szász Károly úr, egyházmegyénk szeretett s nagyérdemű gondnokának s egyszersmind azon vármegye főispánjának, szentkatolnai Cseh Ervin úr őméltóságának, továbbá nt. Szabó Péter esperesnek, Kozma László és Kelecsényi Zádor v. tanácsbirák, Schneider Pál missziói s alulírt újvidéki lelkészeknek kíséretében. Hogy bennünket hogyan fogadtak, hogy főpásztorunkat milyen hódolat, mekkora szeretet vette körül ; a tiszteletnek milyen mértéke környezte — azt leírni, megközelítő halvány vonásokban sem lehet! Fogadtatás az indóháznál ; bevonulás a községbe, oly impozáns magyaros ténynyel történt, a minőt Szeréin vármegyének szlávok lakta hullámos téréi még nem láttak Magyar zene, hosszú zászlós kocsisor, magyar paraszt-bandérium, diadalkapu magyar színekkel ékesítve. A diadalmenetnek magyar nemzeti jellege bátran beillett volna Jász-Nagykún-Szolnok vármegye kellő közepébe! Hogy mindez Horvát-Szlavonországban megeshetett csak azért nem csoda, mert egyházmegyénk buzgó gondnoka Szerém vármegyének egyszersmind minden ízében igaz magyar lovagias főispánja is! Mikor az a szegény, magát elhagyatottnak érzett nép látta, hogy szent ügye így felkaroltatik, hogy egyházunk legfőbb őrállói magas látogatásukra méltatják: az örömnek szent tüze gyúlt ki az új gyülekezetnek arcán: főpásztorunk kezét, ruhájának szegélyét csókolták; az édes anyák keblökhöz szorítva hozták oda csecsemőiket, kézen vezették gyermekeiket, hogy mutassák, leikökbe véssék az Úr idvezítésének nagy munkáját; egy édes anya boldogan dicsekszik neki : ez a piciny már a »mi hitünkben* kereszteltetett! Ifjak, hajadonok ünnepi, díszes nemzeti ruhába öltözve; férfiak, nők öregek sírva örömük közepette, ajkukon e kiáltással: »csodadolgokat cselekedett mi velünk az Úr!« A községi iskola termében — melyet szintén Cseh Ervin úr őméltósága eszközölt ki s biztosított e célra — tartott isteni tisztelet lelket elragadó volt! Az új hívek kezében zsoltár . . . megzendül ajkukon a »Szent Isten noha néked« . . . azután a 74 ik dicséret három első verse gyönyörű összhangban. Mi egymásra néztünk ... és sírtunk mint a gyermek . . . sírt az egész gyülekezet. Majd felállott a mi öreg, nagyjóságú, kegyes főpapunk . . . szelíd szemeit, jóságos arcát meghordozza a sokaságon s mielőtt beszédét kezdené, sűrű cseppekben omolnak ismét könyei . .. Nagyobb meghatottsággal talán nem szólott még soha! János ev. IV. részének 5—15, 20 — 25. versei képezték beszéde alapját. Az ott élő többi felekezetre s nemzetiségekre való tekintetből véghetlen nagy tapintattal s mély bölcseséggel méltatta vallásváltoztatásokat. Lelket elragadóan fejtegetve s rájuk alkalmazva az örökélet vizének, amaz élővíznek forrását! Szem nem maradt szárazon, szív nem maradt megindulás nélkül! Isteni tisztelet végeztével egyházi közgyűlés tartatott, melyen az oda rendelt ifjú missiói lelkészt mutatta be Püspök úr a gyülekezetnek Kulifai István személyében. Nagy szeretettel s kimondhatatlan örömmel fogadták. Mi pedig az ő ottani működésétől, a szent dolgokbani forgolódásától sokat várunk; várjuk a még ott levő 105 katholikus magyar családnak is hozzánk térését! Biztos információnk van arról, hogy ezek is követni fogják a már hozzánk térteket, csak a rendszeres magyar isteni tiszteletet s a magyar tannyelvű ref. felekezeti — most még magánjellegű — iskolának nyilvánossá tételét várják. Hiányos volna e tudósításom, ha fel nem említném azon szép vallásos érdeklődést s ebből kifolyó nemes áldozatkészséget, melyet az újvidéki református egyház a maradéki testvérek szent ügye iránt tanúsított. A presbyterium egyhangú lelkes határozattal egy szép úrvacsorai kelyhet s díszes úrasztali terítőt készíttetett számukra. Buzgó híveim közül egyesek is megragadó, szép jelet ad-