Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-08-21 / 34. szám

»az egyház és a keresztyénség geniusának* mondotta magát. Ez aztán igazán »a pápaság apotheosisa«, s nem volt ember a római egyházban, a ki a Madonnától vett ez émelygős »oraculutn vaticanum* ellen egy szóval is protestált volna. A mai delphi-beli jóslat megszólalt, s a római »pontifex maximus* hívei alázatos engedelmességet fogadtak és fogadnak az egész földkerekségen. »Roma locuta est!« -— mi tovább élünk és hallgatunk. Hogy mit tart Leó pápa Máriáról ? — megmondják az urbi et orbi szóló encyklikák prádikátumai. »Regina coelestis* ő, mely titulus ép oly régi és pogányos, mint a »pontifex maximus«. Hera-Juno és a pápás Mária között e tekintetben egy jotta különbség sincsen. Ezt tisztelje ma az ó- és újszövetség, az egyház, a ker. civilizáció, a tudomány és művészet, Olaszország és különösen Firenze! Mert hát ő »a trinitás 4-ik személye*, ki ép úgy trónol fönn a magasban, mint hajdan Jupiter, Minerva és Junó háromsága a capitoliumi templomban. Mint égi királynő Venus Urania helyére is lépett, sőt Augusztus császárhoz hasonlóan Leó pápa is >Madonna della Victoriának« nevezte kegyelt madonnáját. Ha ez nem emberimádás, úgy nem tudjuk, mi lehetne más! De a Madonna közvetett és közvetlen kijelentéseiről is sok szépet mond Leó pápa. Közvetett kijelentéseinek közegei a levelek, emberek és képek. Ilyen Madonna akárhány található Olasz- és Franciaországban és nálunk Magyarországon Mária-Pócson. Mária szobrai és képei ép úgy élnek, izzadnak, sírnak, véreznek és beszélnek, mint eteneasnak Trójából elvitt Pallas-képe, vagy az Augustinus által említett pogány kultusz-szobrok. Közvetlen kijelentéseinek közegei az álom és személyes megjelenése. »Az álmok Zeustól valók* mondja az Iüas, és ^álmainkban látjuk és halljuk az isteneket«, olvassuk Aesculápról és Isisről. A Madonna személyes megjelenése igen gyakori. Nincs Magyarországon oly vidék, a hol meg nem jelent volna gyakrabban. Mint Pausanias héroszai, istenei és istennői, úgy a Madonna is gyakrabban megjelenik a maga kegyelt jeinek. A lourdesi zarándoklást Zola is megörökítette. Gyakran nyolc méteres szobrai vagy tornyai messze emelkednek ki más halandók szobrai íölött. Erről a pápás és vatikáni katholicismusról mondotta Ilase a maga klasszikus polemikájában, hogy az »elkészült«, tehát a további fejlődésre képtelen. A madonnakultuszra most már csak a pápa bűntelensége következhetik. Az infallibilitás után más nem is várható! Dobsina. Dr. Szlávik Mátyás. Evangéliumi mozgalmak a francia római kath. egyházban.* A míg egyrészt a pápa a boldogságos szűz anya szövetkezeteket alapítja s az egész róm. kath. világot egyletekkel benépesíteni igyekszik, a melyeknek célja a nem róm. kath. keresztyének s első sorban is az angol * A »Deutsch ev. Blattéi-< után. protestántismus megtérítése; s a míg az első német jezsuita páter s a rend első németországi provinciálisa Canisius Péter halálának 300 éves fordulója alkalmából (f 1597) a németországi, ausztriai és svájci püspökökhöz kibocsátott körlevelében a reformációról mint »vészhozó méregről* beszél: azalatt másrészt kénytelen szemlélni, mint működik és hat az a méreg az ő saját egyházában mind tovább és tovább. Az egész világon, a legtöbb róm. kath. országban mintha megmozdult volna az evangélium szelleme s tanúságot akarna tenni arról, hogy a lelkiismeretet állandóan békóban tartani nem lehet. S a hol az evangélium befolyása alatt a ker. lelkiismeret felébred, ott már a pápa hatalmának s tekintélyének vége; ott lerázzák a nehéz igát, a melyet a pápás egyház a maga hívőire rakott; ott már annak a szabadságnak lelkére hivatkoznak, a melylyel bennünket Krisztus megszabadított. Főleg a Franciaországban tapasztalható az újabb időkben ilyen evangéliumszerű mozgalom és pedig a fiatalabb papság körében, a kik közül mar többet a reformszerű, az evangéliumi egyszerűségre való törekvés Rómával szakadásra késztetett. Fgy éve, hogy Marseilleban Meillon abbé, egyetemi lelkész, magát protestáns lelkészszé avattatta fel. Még előbb, 1895-ben, ugyancsak egy marseilli lelkész. Bourrier abbé, a szt. Márton-templom vicariusa, püspökéhez levelet intézett, a melyben a lelkészi karból való kilépését jelenti s a melyben a következő mondatok fordulnak elő : »Életkorom, tapasztalataim s főleg az evangéliumnak és^a keresztyénség első századainak beható s elfogulatlan tanul mányozása, felette átalakították azon tanokat és előítéleteket, a melyekkel engem klerikális ifjúságomban tápláltak. Kénytelen vagyok elismerni, hogy olyan egyházban szúlettem, a melyikben emberi pótlások s érdekek az egyszerű evangéliumot felette elhomályosították. Jézus szép vallását nem találom meg, sem a dogmatikai szőrszálbasogatásokban, sem a ceremóniák tömegében«. »Becsülettel s erősen viaskodtam, hogy eszemet s akaratomat a kath. hit követelményei előtt meghajlítsam. 20 éve vagyok hivatalban s 10 éve már, hogy benső harcot harcolom. Eljött a nap, a midőn beláttam, hogy ép oly képtelen mint bűnös dolog e küzdelmet folytatni. Eleget szenvedtem, hogy meggyőződjem arról, mennyivel nehezebb a lelkiismeretet elnyomni mint a szivet Kilépek a kath. egyházból, de nem a kétely vagy a hitetlenség ajtaján keresztül, hanem hitem unszolásából a Jézus Krisztusért, ez egyedüli közbejárónk és üdvözítőnkért.* »A kath. egyházban nem találom meg többé az evangéliumot, a mely Krisztusban kijelentetett, az apostolok által prédikáltatott s a mely előttem kell hogy magasabb legyen, mint bármely más evangéliom és ha ezt mindjárt maguk az angyalok hoznák az mennyből.* »Meg vagyok győződve arról, hogy modern társadalmunkat egyedül az evangélium képes megmenteni, hogy a kath. egyház, ha csak magát megtagadni nem akarja, a népeknek az evangéliumot nem adja a kezükbe; s hogy a katechismus az evangéliumot nem pótolhatja. Ezek az okok, a melyek jelen elhatározásomra bírtak. Hivatásom-