Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-07-17 / 29. szám

gráfus, ítéljen a világ szerint úgy nevezett tisztességes élet felett is: az ilyen büntetés félelem szülte képmutatás vagy haragot, bosszúállást és gyűlölséget vonna maga után. Az állam büntető törvényeinek bevallott célja a javítás, a keresztyénségé az embereknek tökéletességre indítása, vezérlése. A zsoltáríró a természet szépségét, az Isten jó voltának gazdagságát, gondviselésének mindenekre kiterjedő voltát látva és érezve s azután az emberek hálátlanságára és gonoszságára gondolva, így sóhajt: »veszszenek el a bűnös emberek és a hitetlenek többé ne legyenek!« Ez az egyházfegyelem után vágyódók sóhajtása is abban az értelemben, hogy a ki eddig bűnös ember volt, javuljon meg. Milyen legyen hát a fegyelem? Ha a bűnt joggal hasonlítjuk a pusztító s az egész testet elborítással fenyegető fekólyhez, akkor a fegyelem a lelkek orvosainak kezében olyan műszer, a melylyel a fekélyes rész kivágatik, hogy az egész test megóvassék. A cél tehát javítás, gyógyítás. De az orvos műszerével, ha helyesen, bölcsen, lelkiismeretesen kezeli, áldásos munkát végez, ha nem ért hozzá, ölhet is. Azért a fegyelem gyakorlásában a nagy bölcseség, a szigorú lelkiismeretesség mellé nagy óvatosság is szükséges; nem tudom gondolataimat paragrafusokba önteni, de nem is volna ez célravezető, mert a mi az egyik helyen jól volna alkalmazható, azt a másik helyen meg sem pró bálhatnánk, annyira különbözők az egyes egyháztagoknak műveltsége, lelkülete; ó-testamentumi részletezéssel sem az erkölcsi törvényeket, sem a büntetések nemeit nem aprózhatjuk el, csak általánosságban annyit mondhatok, hogy sem a merev szigorúsággal, sem a langy melegséggel semmire nem mehetünk. A mai idők számára fegyelmi eszközökért hiába mennénk régi kánonainkhoz, mert ki tartaná jónak a botrányos bűnökben élőket exkommunikálni, »a nyilvános bűnösöket, mint a szamarakat, a temetőn kivül eltemetni®, vagy ki tartaná célszerűnek kitiltani valakit a templomból? Nem szabhatjuk az erkölcsi életet paragrafusok közé, a melyeken túl a deresre huzatás keserve, vagy a nyilvános megszégyeníttetés égető pirja várja a halandó, gyarló embert; nem lehet cél az ekklézsia megkövetése, a kierőszakolt bocsánatkérés, e szinte gépies bűnbánati szertartás által igérni s ezektől várni javulást, hanem a bűnnek megismerésére s őszinte bűnbánatra vezérelni. S e cél elérésére »a mi vitézkedésünknek fegyverei nem testiek, hanem Isten által erősek a nagy hatalmasságok megdöntetésekrecc. Ilyen fegyver a jóakaratból származó intés, ennél erősebb a dorgálás; a melyeknek gyakorlására maga az Űr, a lelkeknek legnagyobb orvosa ad felte f hatalmazást a Máté ev. XVIII. részében; ilyen fegyver a jók és gonoszak, a buzgók és közönyösek között való különbségtétel. Úgy kell nevelni népünket, hogy az egyház körében minden egyházi tisztséget úgy tekintsen s úgy becsüljön meg, mint a melynek elnyerése a jónak, a buzgónak méltó jutalma; h a a presbyterség tisztesség ós kitüntetés, akkor nem lehet presbyter: a részegeskedő, mert sárba keverheti a tisztességet s botránykoztató lehet; a káromkodó beezódű, mert az Úr nevének hiába felvétele nyilvánvaló bizonyság a bűn mellett; a templomkerülő, vagy a kinek csak a családja is ilyen s más e fajta bűnökben élő, mert az elöljáróknak a jó póldaadással kell előljárniok s a ki háza népének nem tud jó útra terelője lenni, attól a gyülekezetben sem várhatni jót. Ha a keresztszülő nemcsak koma, hanem egyúttal az egyházzal szemben is mintegy biztosíték, a ki fogadást tesz, hogy a gyermek valláserkölcsi neveltetéséről gondoskodik, akkor nemcsak a felekezetnélküliek nem fogadhatók el keresztszülőknek, a mint ezt egyházkerületi egyházi értekezletünk tavai kimondotta, hanem az olyan házaspár sem, a mely saját gyermekeinek nevelését elhanyagolja, a templomtól, iskolától elvonja, mert előre feltételezhető, hogy a keresztszülői fogadását meg nem tartja s nem fog ügyelni arra, hogy vájjon keresztgyermeke az Űr nevének félelmében növekedik-e? A mikor ezeket a tisztségeket a rosszaktól megtagadjuk, a jókra nézve eo ipso jutalommá válnak. Szinte hallom az ellenvetést, hogy ha az itt elmondottakat az élet számára hasznosítani, megvalósítani akarnánk, nem több lenne-e a kár, mint a haszon, mert bizonyos, hogy nyugtalanság, harag, gyűlölség és háborúság zúdul a lelkész fejére? Nem is lehet ezt minden átmenet és előkészület nélkül egyszerre beállítani. De hiszem, hogy ha megindul a presbyteri tevékenység abban az irányban, a melyet e felolvasásomban röviden érintettem s a melyet a tavali egyházkerületi egyházi értekezleten szerencsés voltam bőven kifejteni; ha egyházunk a jóknak társasága lesz; ha a kálvinista öntudat felébred, elmerül léte okába, a szentírásba, ebből táplálkozik, ettől erősödik: akkor majcl megindul közöttünk az igazság, mint a folyóvizeknek folyása ós megtisztogatja a tisztátalan lelkeket. Még ekkor is nehéz lesz a lelkész és a presbyter helyzete, mert a háborúság nem fog egészen elcsitulni, a harag és a gyűlölség nem