Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-05-29 / 22. szám

viszonyát a r. kath. és a többi felekezetekhez. Sem elvileg, sem pedig gyakorlatilag soha sem fogadhatja el a r. kath. egyház a többi felekezetekkel való paritását, mint paritását az igaz vallásnak a tévelygésekkel. Legfeljebb tűrheti azt (tolerari posse) oly államokban, a hol más vallású fejedelmek vagy a háretikus egyházak többségben vannak. Kell-e még tovább folytatni a római egyház e szeretetreméltóságát, mely szakasztott mása az 1864-diki IX. Pius-féle »Syllabus* tételeinek. »Magyarismus und deutsch-evangelisches Kirchenthum in Ungarn* cím alatt ugyancsak nekünk ront az én szeretett mesterem, Beyschlag hallei theol. professzor a »Deutsch-Ev. Blátter* májusi füzetében. Megtette ezt azelőtt két évvel is, s mint ismeretes »A szászok igazsága* című kettős cikkemben registráltam az ő támadásait. E cikkek behatása alatt irta meg Dianiska lőcsei lelkész a magyarhoni ev. gyámintézet nevében és megbízásából az ő okjektiv jellegű védekezését a Gusztáv-Adolf egyesület elnökségéhez. Úgv látszik, e terjedelmes metnorandum nem tudta Beyschlagot meggyőzni a mi ev. egyházunk nemzeti missziójáról s nem tudja levetni, a mi erdélyi szász atyánkfiai által félrevezetve, a magyarok iránti ellenszenvét. Őszintén sajnáljuk e doigot, az árulkodó erdélyi szászok kedvéért azonban hazafias törekvéseinkről — mert itt élnünk, halnunk kell! — le nem mondunk és le nem mondhatunk soha sem. Épületes fejtegetéseit azzal kezdi az én professzorom, hogy a jelenkori politikai szédelgések között a legnagyobb »der Groszmagyarismus*, a melyben önmagát keserűen megbőszülő »históriai Frevel-t« lát a németség ellen Magyarországon. »El jő az az idő, a midőn Magyarországon érett gyümölcsét szedhetik annak az eszelősségnek, mely a nemzetiség renegátjaiból patriótákat akar nevelni s meg akarja fojtani különösen azt a nemzetiséget, a melynek kulturális érettsége és európai nagyhatalma egyetlen gátja a túlhatalmas szláv áramlatnak.* A német helység-és családnevek kénvszerített vagy önkénytes magyarosítása Beyschlag szerint kegyeletlenség a származás és a szüle iránt. »Ezzel a magyar szédelgéssel szemben az ottani németek jellemgyengesége, hogy ne mondjam jellemtelensége sajnálatra méltó; annál fényesebben tündöklik az erdélyi »szászok* bátorsága és jellemerőssége, kik a legkedvezőtlenebb viszonyok között is, egy fanatikus többség által körülvéve s a hatóságok által védtelenül hagyva (tudtommal a szászok mind. kormánypártiak!!), bátran emelik föl szavukat német ev. egyházi és iskolai ügyük mellett s autonómiájukat mind e mai napig megoltalmazták. Az ő kedvükért tudomást veszünk az újabb magyar dolgokról.* Majd arra tér át Beyschlag, hogy az egyházpolitikai törvények csökkentették a lelkészi jövedelmeket. Az erdélyi szász tartományi egyház lelkészei évenként 26,700 frtnyi veszteséget mutatnak fel. Éles bírálat alá veszi a kongruáról szóló törvényjavaslatot, mely minden méltányosságot és igazságosságot félrevetve mélyen sérti a prot. egyházak autonómiáját. Ugyancsak korholja a magyarhoni ev. egyházat, hogy a magyar állam s a magyar nemzeti eszmék szolgálatában azelőtt 2 évvel, a nemzetiségi mozgalmak sikeresebb leküzdése céljából, államsegélyt kért, s oldalvágásokat mér reánk, hogy nyilvánvaló tényeknek letagadására is képesek vagyunk. S a mit azelőtt két évvel ajánlott, most is ismétli. >Ha van Németországban — úgymond — igazságérzet, nemzeti tisztesség és kötelességtudat, testvéri szeretet és fegyelem, úgy oda kell hatnia, hogy a német Gusztáv Adolf-egyesület magas kormányzó testülete a saját barátira hagyja a magyarhoni ev. egyházat és háromszoros segélyben reszcsítse az erdélyi szászokat, vagyis abba a helyzetbe juttassa, hogy az ev. egyházat és annak papságát oly mélyen sértő és korrumpáló államsegélyt visszautasítsa.* Végül hivatkozik Beyschlag arra, hogy »az egvoldalúlag informált német császár, budapesti látogatása alkalmából, igen szép dolgokat mondott a magyaroknak, a mi őket még fanatikusabbá tette a németséggel szemben*, és ránk olvassa az Egyetértés egyik cikkének éles kritikáját a mai kormányrendszerről s annak a nemzetiségek ellen következetesen folytatott politikájáról. így hát megéltük azt is, hogy Beyschlag — ha kell — a magyar ellenzék fegyverét ellenünk fordíthatja, mert hát így végzi keserű kifakadásait: »Wir habén dieser magyarischen Kritik des gegenwártigen, natürlich »liberalen« magyarischen Begierungs-svstems nichts hinzuzufügen.* Valóban rút hálátlanség a szászok részéről a német prot. vezérférfiaknak ily lelketlen félrevezetése. Mi magyarok a nemzetiséget nem bántjuk, nyelvüket a templomban és az iskolában meghagyjuk;; csak annyit kívánunk meg tőlök, hogy a magyar állam ellen ne izgassanak és ne viselkedjenek ellenségesen; az állam nyelvét megismerni pedig tartsák hazafias kötelességüknek. A magyarság államunk területén nemcsak faji, hanem egyúttal nemzeti gyűjtőfogalom is. Magyarországon csak magyar nemzeti proteslantizmusnak van helye és jövője, még akkor is, ha templomainkban más nyelven imádjuk is Istenünket. S a ki ennek ellenszegül, s a »magyarságot* egyszerűen nemzetiséggé degradálja, a többi kisebbségben lévő s erőben és intelligentiában hanyatló nemzetiséggel egy színvonalra helyezi: az hazánknak barátja nem lehet. Ugyan mit mondana ahhoz Beyschlag, ha mi magyarok beleavatkoznánk a sziléziai vagy pózeni lengyelek feltartóztathatlan germanizálásába ? Vagy talán csak mi nem lehetnénk urak a saját házunkban? Május 23-ikán mult 400 éve annak, hogy a reformáció egyik hatalmas egyengetőjét, Savanarolát,YI. Sándor pápa, ez a szörnyeteg, máglyán megégettette. Alig ismer az egyháztörténet két oly kifejezésteljes alakot és ellentétet, mint Savanarolát és Borgia Sándort, a mely ellentétnek megvilágítása kétszeresen tanulságos, főleg ma, a midőn újból kitört az élethalálharc a pápaság és a szabad evangélium között. Emlékéhez, melyet Florenzben nagy ünnepséggel készülnek megünnepelni, Beyschlag azt a hármas szép gondolatot fűzi, hogy még a legvallástalanabb neméi*