Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-05-22 / 21. szám

szívességéből a minap hozzáférhettem e díszes emlékalbumhoz, a melyben kiváló férfiaktól számos szives megemlékezés található. Elárulom, hogy ezek a nagybecsű emléklapok a nagy férfiúhoz méltó örökösök szívességéből idővel a kollégium birtokába mennek át. Olvasóink bizonyára szívesen veszik, ha az albumból néhány lapot szemelvényképen bemutatunk. Talán azzal is megtiszteljük ez igaz ember és valódi prot. tanférfi áldásos emlékezetét. A százakra menő, díszesen bekötött emléklapok teljes címe: »Emléklapok tekintetes és tudós Vandrák András 25 évi tanárkodásának örömünnepére 1858. évi december 5-ikén.« Az emléklapok sorozatát Arany Jánosnálr, a költők királyának kisebb költeményei között »Tanári jubileumra* cím alatt azóta megjelent következő szép verse nyitja meg: »Quem Di odere, hangzott a panasz Évszázadok hosszú során keresztül; Quem Dí odere, — és a régi átok Mindegyre zúg, nem szűnt meg a panasz. Kedv, ifjúság, erő, szellem vagyon Ma is gyakorta mind hiába vesz: Homályos a cél, tömkeleg az út, S kit e pályára isten-átka sodrott, Szívvérit öntse bár, mint pelikán, Hálátlanságot növel magának. Te, ritka férfi! áldjad istened Ki oly önérzettel dúsgazdagon Állhatsz pihenni meg pályád felén. Körödbe gyűlnek a felnőtt fiak, (Egy ember-öltő !) s érett férfi észszel Köszönve, a mit ifjakért tevéi, Legszebb jutalmad így tőlük nyered. S mi felkiáltunk: mily nagy érdem az, Minő erény, mely e hálátlan Pályán a késő hála újrasarjadt, Nem-hervatag babérjait szedi!« Nov. 17. 1858. Arany János, s. k., n.-kőrösi gimn. tanár. Gyűjteményünknek egyik rendkívül érdekes s valóban confessióhoz hasonló emléklapja Vahot Imrének »nyilt levele az eperjesi evang. főtanoda egyik érdemdús tanára, Vandrák Andráshoz*, mely egész terjedelemben: »Az eperjesi evang. főiskola tanuló ifjúságának szelleme és törekvése a 30-as években« cím alatt (V. I. emlékiratai, Pest 1880. 92—96. 1.) megolvasható. Utal e nyilt levél Székácsra, Lovassyra, Vahot Sándorra, Sárossy Gyulára, Helmeczyre, Kerényi Frigyesre, Lisznyai Kálmánra, és másokra, a kikkel hat éven át volt a kollégium növendéke és Vandrák tanítványa. E »nyilt levélből« közüljük a következőkre: »Ön, tisztelt Tanár úr, a gyarló szenvedélyeken felülemelkedett, nyugodt, értelmes és meggyőző előadása által majd minden tanítványával megkedvelteté a tudományt s humánus jó bánásmódja szeretet, tisztelet és becsülésre indított bennünket. .. Tanítványaiból nemcsak értelmes, jellemes embereket, hanem szabadelvű jó hazafiakat is akart nevelni . . . magyar nyelv-művelő társulatunkat (a máig is virágzó nagyhírű »Magyar társaságot« érti, melynek érdemkönyvéből sok jutott már nemzeti irodalmunknak), mint nemzeti irányú neveltetésünk egyik főtényezőjét, szívvel-lélekkel pártolta, gyámolítáön, s annak több éven át buzgó jó tapintatú és tevékeny elnöke volt . . . Sőt, miután a költészet és szónoklat akkori tanára túlbuzgó germanizátor volt, ez ellenhatást szült nálunk, s még inkább felkölté bennünk nemzeti nyelvünk és irodalmunk iránti féltékeny ragaszkodásunkat ... Az eperjesi ev. főtanoda akkoriban valódi plántaiskolája volt a magyar irodalomnak és művészetnek, mit leginkább önnek köszönhet a magyar haza. Ön volt az, ki Székács távoztával dicsőült bajtársamat, Sárossy Gyulát ajánlá a magyar irodalom tanárául s az erre bekövetkezett 1837. évre e kitüntetésben engem, mint 17 éves ifjút részesített, s ezáltal legjobb alkalmat nyújtott nekem a magyar irodalom története s a magyar nyelv philosophiája mélyebb tanulmányozására. Nyíltan megvallom, leginkább az ön vezéri útmutatása és buzdításának köszönhetem azt, hogy már 19 éves koromban a klasszikus tapintattal szerkesztett »Athenaeum« és »Figyelmező « c. heti lapokban fölléphettem aesthetikai történelmi, bölcseimi s kritikai cikkeimmel, később pedig önálló lapot, lapokat s folyóiratokat adhattam ki*. De folytassuk tovább az emléklapokat. »Nem ösmértetni — nyugalom. Félreösmértetni — fájdalom. Elösmértetni — ez jutalom!* Nov. 25. 1858. Erdélyi János, bölcsészeti tanár Sárospatakon s m. t. akadémiai tag. Vandrák Andrásnak. »Sok tudományt tanultam tőled, tisztelt férfiú, de egyet sem annyi haszonnal, mint az erkölcstant. Azt lehetetlen megmondanom, mit kinek, mely tanítónak köszönök: de azt érzem, hogy jellemem képzésére tanításod nagy hatással volt. Az, melyet élő szóval adtál s az mit ten életedből meríteni lehetett, mely oktatásodhoz élő példa gyanánt szolgált. Tudod, hogy sok viszontagságon mentem keresztül, melyek az ember erkölcsi értékét próbára teszik; dicsekvés nélkül mondhatom, hogy becsületesen kiállottam a megpróbáltatást. Vedd ki az ezért járó öntudatból osztályrészedet, derék tanár! Vedd ki, megillet. Pesten 1869-iki július 20-án.« Irányi Dániel s. k. Megjegyezzük, hogy Irányi Dániel volt az, ki Vandrákot 1883. szeptember 15. tartott fényes 50 éves jubileumán a legrégibb tanítványok nevében üdvözölte. E jubileum leírása a »Prot. Egyházi és Iskolai Lap* illető évfolyamában is megolvasható.