Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-05-22 / 21. szám

hiányok tűnnek szemünkbe, s e hiányokban már megtalálhatjuk a stagnálás okainak egy részét. Mert vájjon összeforrott-e a Társaság, ha nem is a magyar társadalmi, de legalább a magyar prot. közélettel? Hat-e, irányít-e, vezet-e valóban? Megtett-e mindent arra, hogy a benne élő léleknek hatását, szivének lüktetését necsak azok érezzék meg, a kik irodalmi kiadványait végig olvassák, hanem az egész magyar prot. egyház s annak közélete is? Törekedett-e valóban arra, vagy ha törekedett is, elérte-e, hogy a protestantismusban élő erők hassanak a társadalmi életre is s hogy a szabad, de korántsem szabados protestáns szellem vezérszerepre juthasson köz- és politikai életünk mezején ? E kérdésekre, ha a tényleges körülményeket részrehajlatlanul megvizsgáljuk, teljesen kielégítő feleletet nem nyerünk. Az írod. Társaság működésének ezen társadalmi oldalán bizony még igen sok a hiány, s hogy úgy fejlődni és élni nem tud, a mint valóban kellene: annak okai egy részben ezekben a hiányokban rejlenek. Megkísérelte ugyan a Társulat, hogy önmagát népszerűsíthesse s a magyar prot. tarsadalom figyelmét maga iránt felkeltse, a vándorgyűléseket. A tavalyi pápai közgyűlés sikere mutatja, hogy eltalálta egyik módját boldogulásának s hiszszük, hogy az idei kolozsvári gyűlés ismét e mellett fog bizonyságot tenni. De ha ez intézkedést helyesnek tartjuk is, még azzal korántsem mondjuk azt, hogy a Társaság mindent megtett volna, a mit meg kellene tennie. Egy közgyűlés, akármilyen fényes sikerű legyen is az, mégis csak egy közgyűlés s annak hatása, ha azt tovább is fentartani s ápolni nem törekszünk, az időben csendesen elenyészik. Pedig az Irodalmi Társaságnak arra kellene törekednie, hogy necsak az évi közgyűlés alkalmával vegyenek róla tudomást s necsak egy évben egyszer álljon elő díszülésein olyan dolgokkal, a melyek a nagy közönséget is érdeklik s a Társaság iránti rokonszenvet s áldozatra kész jóindulatot felkelthetik, hanem azt is kellene keresnie, hogy ez a társadalmi érintkezés állandó ós folytonos maradjon. Ha ez megvalósulna, akkor nem a tagok fogyásáról, hanem folytonos szaporodásáról hallhatnánk a közgyűléseken és Irodalmi Társaságunk valóban elfoglalná protestáns és társadalmi közéletünkben azt a helyet, a mit ell kell foglalnia, ha feladatát teljesen meg akarja oldani. A társadalommal való emez érintkezésnek s az arra való reáhatásnak módjai felett gondolkozni, helyes eszközeit keresni legelső sorban a Társulatnak kell ugyan; de hogy e módok és eszközök valóban sikerre vezessenek, ahhoz nem elegendő csupán csak a Társaság vezetőinek ereje; ahhoz a tagoknak s a prot. társadalomnak közreműködése is szükséges. S mikor a tagokról és a prot. társadalomról szólunk, ezzel eljutottunk Irodalmi Társaságunk stagnálásának főokához. Tudjuk, hogy senki sem szereti, ha hibáit ós fogyatékosságait emlegetik, de az t

igazság és Irodalmi Társaságunk érdeke mégis megkövetelik, hogy e tekintetben is leplezetlenül szóljunk. Nem átalljuk, mert kénytelenek vagyunk vele, ele be kell vallanunk, hogy mi tagok önmagunk s a prot. társadalom sem tette meg mindazt az Irodalmi Társasággal szemben, a mit megtehettünk s meg kellett volna tennünk. Vallottuk, hogy a jó bornak nem kell cégér s nem írtunk, nem beszéltünk Társaságunkról mindannyiszor, a hányszor arra módunk és alkalmunk lett volna. Nem igyekeztünk új tagokat szerezni, nem tartottunk össze s nem volt meg s nincs meg bennünk az igaz és élő társulati szellem, mely érintkezésre, az erők gyakorlati alkalmazására s terjeszkedésre ösztönöz. Csak ültünk csendesen; vártunk mindent a központtól, a mint ez már szokás minálunk, de tenni écles keveset tettünk. Pedig a mozdulatlanság egyenlő a félhalállal, mert annak eredménye csak az elsatnyulás és a lassú sorvadás lehet. E lassú sorvadás már ma is mutatkozik Társaságunkon, mit mutat az is, hogy tíz óv alatt nemcsak hogy nem volt képes a magyar prot. közéletnek vezér-tényezőjévé válni, hanem még tagjainak számában is jelentékenyen meggyengült, a helyett, hogy megerősödött volna. Míg a róm. kath. irodalmi társulatok, a bennök élő, hatni és működni törekvő erő hatása alatt folytonosan erősödnek s gyarapodnak, addig a mi Magyar Prot. Irodalmi Társaságunknak ma csaknem 300-zal kevesebb tagja van, mint volt alakulása idején s évenként az új tagok nem képesek pótolni az elhaltak és elmaradtak helyét. De ennek nem szabad így maradnia. A Magyar Prot. írod. Társaságnak élnie, virágozni kell s be kell töltenie nemes feladatát! Ezt kívánja prot. egyházaink érdeke és becsülete. S hogyan segítsünk a bajon? Úgy, hogy éljen közöttünk legelső sorban is az erőket egyesíteni s azok által hatni és terjeszkedni törekvő társulati szellem. A protestáns öntevékenység és kötelességérzet lelke. Dolgozzunk igazi buzgósággal; igyekezzünk új tagokat szerezni minél nagyobb számmal; a meglevő tagok teljesítsük pontosan elvállalt kötelességeinket; szóljunk ós írjunk Társaságunkról a nagy közönség előtt minél többször; terjeszszük annak kiadványait