Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-05-01 / 18. szám

mer gyermeketek, mert egy sem feledkezett még meg az oly anyáról. Akarjátok, hogy nagyon szeressenek, soká, halálig? Nos hát legyetek anyák!« S hogy a nő tényleg anyaságra, illetőleg nevelőnőségre van rendelve, vagy — mint ő maga mondja : »hogy a nevelői hivatásra ép a női tehetségnek van szabadalmi levele*, azt Jean Paul a női természet alapos vizsgálatából merített érvekre alapítja. Mondhatom, kevés paedagogus figyelte úgy meg a lányok, illetőleg a nők természetét, mint épen ő. Volt elég alkalma rá. Hogy időközben a lipcsei egyetemről, hol a theologiát hallgatta, haza került Ilosba 1784-ben édes anyjához, mivel földhöz ragadt szegény volt s pályája tovább folytatására nem is gondolhatott, nevelőséget vállalt, majd 1789-ben Schwarzenbachba ment s az ottani úri családok felkérésére magániskolát nyitott. Lelkesedéssel látott dolgához. Forró vágya teljesült: a gondjaira bizott növendékek belső világába merülve, el akarta lesni a szellemi élet titkait, a lelki tehetségek fejlődésének s fejlesztésének alaptörvényeit. Magániskolájában 10 különböző korú, nemű s tehetségű gyermek járt. A legidősebb 15, a legkisebb 7 éves volt. Nem annyira tanítani, ismeretekkel megtömni, mint inkább nevelni akarta őket s mindeniket a maga egyénisége, a benne rejlő ideális embereszme követelménye szerint. Kétségtelenül nehéz, szinte kivihetetlen feladat! S mennyire elüt a mai tanítók legtöbbje eljárásától, kik az egyéniséggel nem törődve, a gyermekeket mind egy kaptafára akarják húzni, mindeniket egyazon alapon, egyazon módszer szerint, egyazon célra igyekeznek kidresszirozni. Jean Paul nem tekintette az iskolát gyárnak, növendékeit gépeknek. Élő és személyes kölcsönhatásban élt velük. A mechanikus és béresmódi neveléshez nem érzett hajlamot. Mi benne élt, mi őt hevítette, lelkével a lelkeket akarta életre kelteni ; mert szent meggyőződése volt, hogy minden gyermekben lappang, ha nem több: egy-egy szikra az örök isteni erőből. Ezt a szikrát lángra lobbantani, az volt vágya, célja. Innen van, hogy nála az ismeretanyag közlése csak eszköz volt egy magasabb célra, hogy ő csak azért tanított, hogy a tanultat növendékei, mint kis művészek szabadon és sajátosan alakítsák. Szóval módszerének célja az volt, hogy a gyermekeket önálló gondolkodásra, feltalálásra, alkotásra vezérelje s ekként az öntevékenység, önképzés szükségérzetét felköltse bennük. Igaz, hogy azután túlságba ment: erőltette az önállóságot, a szellemeskedés!, úgy hogy az elmésség valóságos kórsággá fajult iskolájában. A gyermekek vetélkedtek abban, hogy ki tud mennél meglepőbb gondolatot, megjegyzést tenni. Sőt volt az iskolában egy külön könyv, melybe alkalmi ötleteiket be is írták, az ú. n. »Bon-mot anthologia«. A többek közt egy 12 éves fiú ezt jegyezte bele: Az embert négy dolog utánozza : a visszhang, az árnyék, a majom és a tükör. Egy 10 éves fiú: Isten az egyedüli perpetuum mobile. Egy hét éves lányka: A világ Isten teste. S mintha csak önmagát akarta volna reprodukálni tanítványaiban, iskolájából valóságos kis irodalmi kört teremtett. Szegény gyermekek! egyebet sem csináltak, mint stylgvakorlatokat. Volt olyan tanítványa, ki egy hónap alatt 135 ívnyi eredeti dolgozatot mutatott be a mesternek. Szép volt a nevelési eszmény, de a módszer, melylyel azt megvalósítani törekedett, ép a cél elérését tette lehetetlenné: Jean Paul a maga egyéniségével a növendékek egyéniségét semmisítette meg. Épen azért gyakorlati paedagogiai működésének érdemét nem a növendékeknek elért eredményében kell keresnünk, hanem abban az eredményben, mit experimentálás közben saját szelleme közvetlen megfigyelésen alapuló gazdagodásában ő maga ért el. A kis írók nyomtalanul eltűntek, de helyükbe lépett a nagy paedagogus-írő örökbecsű alkotásaival. (Vége köv) Dr. Masznyík Endre. KÖNYVISMERTETÉS. A pesti református egyház 101 éves története. írta: Farkas József, a budapesti ev. ref. theologia akadémia tanára, s a ref. egyháztanács jegyzője. Kiadja a budapesti ev. református egyház. Ára 1 frt 50 kr. (Folytatás és vége.) A könyv második szakasza Török Pál lelkészkedése alatt, 1839—1883-ig, a következő pontok alatt tárgyalja a pesti ref. egyház történetét : 1. Török Pál lelkészszé választása; 2. a lelkészlakás helyreállítása, lelkész fizetésre alapgyűjtés s templomtornác; 3. adósságtörlesztés; 4. a pesti prot. egyesült közép- és főiskola tervezése; 5. elemi iskola; 6. skót missziói iskola; 7. a gimnázium alapítása s annak T. P. lelkészkedése alatt való fejlődése; 8. a templomtelken újabb építkezések s bádog toronytető; 9. felső leányiskola s a Baár-alapítvány ; 10. a német leányegyház és a Bethesda; 11. egyházkormányzat, egyházi adózás és népesség; 12. különfélék; 13. T. P. életrajzi adatai s halála. E fejezetek a legapróbb részletességgel tárgyalják az egyház életében előfordult eseményeket, s ha elgondoljuk, hogy azon korszak politikai tekintetben is egyike volt azoknak, melyek magasztos eszmék és tettek megvalósítására törekedtek; s ha elgondoljuk, hogy e korszak jó részében már Pest volt a szellemi életnek központja, a honnan a világító s éltető sugarak mindenfelé terjedtek: úgy be fogjuk látni, hogy a pesti ref. egyház is ezen időszakban ment át a legtöbb s legnehezebb küzdelmeken. De a legválságosabb időben, a legsúlyosabb körülmények között szokta kimutatni az igazi ember, hogy az akadályok legyőzésére bír erővel és akarattal, hogy nem engedi magát legyőzetni s elsodortatni a vihar által. E fejezetek ma is erőt öntenek az erőtlenekbe, lelkesedést a csüggedőkbe, s a kétkedőt meggyőzik arról, hogy a hol a veszély legnagyobb, ott van legközelebb az isteni segedelem. A pesti egyház is mintegy ösztönszerűleg érezte, hogy oly lelkészre van szüksége, ki kezét folyvást az -egyház üterén tartja, kiben a munkához van képesség is és a ki az ő egész én-jét, összes munkaerejét kizárólag az egyháznak szenteli. Török Pálban meg is találták az ilyen lelkészt, a ki, mint kisújszállási lelkész 1839. ápril 28-án pesti lelkészszé választatott s állását ugyanazon év aug. 25-én foglalta el. Török és vele együtt több emelkedettebb szellemű vezérférfiai egyházunknak érezték, hogy a nagy jövőjű