Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-04-24 / 17. szám

delmeké. Majdnem minden kardinális nagyobb fényt, pompát és látványosságot fejt ki, mint mi. A párisi, madridi berlini és irlandi érsekek minden luxussal, kényelemmel, a modern művészetnek és csinnak megfelelőleg berendezett pompás palotákban laknak s fényes fogataikat a legnemesebb fajú pompás lovak vonják. Mindezeken túltesz a Vatikánnak, akármelyik európai udvarét is felülmúló pompája. Mikor néhány évvel ezelőtt szerencsénk volt szent Péter utódjának palotáját megtekinteni, elbámultunk azon a keleti pompán, a mely mindenütt elébünk tárult és a kincstartó kardinális erősen a lelkünkre kötötte, hogy minél több adományt küldjünk a szent atyának. Mint hiteles dolgot mondta el előttünk, hogy a pápai udvartartás évenként 800 millió franknyi óriási összeget emészt fel. Ismerni kell az országot, a melyben mi élünk. Chilében nem becsülnek senkit, a ki nagy vagyonnal nem rendelkezik. A magas állás pénz nélkül nem ér semmit. A legalávalóbbat, ha pénze van, többre nézik, mint a legjobbat és a legnemesebbet, a kinek pénze nincs. Ezért természetes, hogy az egyház legfőbb képviselője sokat költ, hogy azzal vallásunk gazdag fényt nyerjen és hogy a nép is megbecsülje. És mégis, bár hihetetlennek látszik, minden ez irányban való törekedésünk dacára is, a megveszett felfogás oly annyira elhatalmasodott, hogy a mai kor a Sátán korának nevezhető inkább, mint a rendének és a félelemének. A mi életmódunk nem világiasabb, mint a többi nagy egyházfejedelmeké, és törekszünk továbbra is fényt fejteni ki egyházunk és vallásunk ragyogásának emelésére és Isten nagyobb dicsőségére! A mi az 5., 6., 7. és 9. pontok alá foglalt panaszokat illeti, hogy az érsek a fenhatósága alatt álló papságot és szerzetes-rendeket teljesen elhanyagolta, hogy semmi szándékot nem mutat arra, hogy a serenai és antedonéi püspökök közt folyó skandalózus civakodást megszüntetni törekednék, hogy szivéből gyűlöl mindenkit, a ki őt tehetségben, erényben és társadalmi helyzet tekintetében felülmúlja — ezeket mind kereken tagadjuk és becsületes öntudatunk mellett mindnyája alól feloldjuk önmagunkat. Számtalan esetben fogadunk hivatalos szabánkban plébánosokat, egyházi javadalmasokat, zárdafőnököket, káplánokat és egyéb papokat. A két említett püspök azonban nyilt és szemtelen megvetéssel bánik velünk. A legszigorúbban meg kellene őket büntetni, mert botrányos civakodásuk a vallásos életet gyógyíthatatlanul megsebezte és a legkárosabb következményeket eredményezte. A nyolcadik panasz az, hogy bár magas állásunkból kifolyólag rendkívül gazdagok vagyunk, mégis semmit sem adunk a hozzánk legközelebb állók nyomorúságának enyhítésére. Egy fővárosi érseket, a kinek jövedelme 12 és J3 millió közt ingadozik, nem lehet gazdagnak nevezni. Ebből a szempontból a szentszék is megkívánja és megkapja azt a százalékot, a melylyel a pápai trónt, Isten nagyobb dicsőségére fentarthatja. De mindaz a pénz, a mivel rendelkezünk szükséges arra, hogy az egyház ellenségeit legyőzhessük és istentiszteletünket kellő pompássá tehessük*. A napi sajtóra áttérve, így folytatja az érsek: »A legnagyobb excommunicatiót mondottuk ki a liberális »La Lei« újság kiadójára, tulajdonosára, nyomdászára, elárusítójára és olvasóira, mert kritizálni merészelte eljárásunkat. Volt idő, a mikor egy ilyen excommunicatio a leghatalmasabb uralkodókat is térdre kényszerítette. Ez a lap azonban, a helyett, hogy megsemmisült volna, naponként 3000-el több példányban kel el!« Végül az érsek arra kéri a pápát, hogy bíboros titkára útján tegye jóvá az enciklika által rajta ejtett méltatlanságot és vádjait vonja vissza. íme ilyenek az egyházi állapotok a protestantismus mérge által meg nem fertőztetett chilei köztársaságban s ilyen a felfogása annak a papságnak, a mely magát Krisztus szolgájának és helyettesének nevezi. Nagyon jó volna, ha keresztyén testvéreink, kik járszalagon engedik vezettetni magokat a magát egyedül üdvözítőnek nevező pápás egyház által, megfontolnák ezeket a dolgokat. Ezekben tűnik fel az evangélium világossága elől magát elzárt pápás egyház a maga igazi jellemében s árulja el, hogy mily rettenetes messze távozott el Krisztus igazi, evangéliumi egyszerű egyházától. Bizony nem ártana Chilének s magának az egész pápás egyháznak egy újabb reformáció! Szentmártoni. RÉGISÉGEK. A pesti református egyház 101 éves története. (Folytatás és vége.) A budai egyház két évvel túlélte a Duna balpartján volt testvérét. Ennek utolsólelkésze — Lampe szerint — Vecsei Mátyás volt, ki a vár bevétele alkalmával (1686 szept. 2.) nagy veszedelemben forgott, de az ostromló seregben szolgált, s református vallású Bagosi László ezredes védő szárnyai alatt az őt fenyegetett veszedelemből kiszabadult, sőt annak támogatása mellett lelkészi tisztét is egy kis ideig még folytathatta, ha nem is a régi templomban, mely az ostrom alkalmával rommá lövetett, hanem hihetőleg magánháznál. Midőn azonban, rövid idő multán Bagosi ezredes Nagyváradra helyeztetett, át, s benne a budai ref. egyház utolsó támaszát elveszítette, ezen egyház napjai is meg lettek számlálva. A Budára kinevezett császári biztos Wernlein István a várban volt háztel keket, tekintet nélkül azok volt uraira, kénye-kedve szerint osztogatta, leginkább idegeneknek, magyarnak kevésnek, protestánsnak pedig épen nem. Az a kevés kálvinista, a ki ekkor Budán tartózkodott, a Tabánban a ráczok mellett vonta meg magát, s isteni tiszteletük számára a darmstadti hercegek tabáni házát kérték és nyerték meg. Csakhogy Buda város tanácsa közbelépett, a hercegeknek a ház árát kifizette és a megvett ház Isten háza helyett sörházzá alakíttatott át. »Az Isten házából csárda! ... és miért ne?« éneklé jó másfél száz évvel későbben Petőfi; a budai tanács már XVII. században reá jött a Petőfi-féle nagyszerű gondolatokra. Az eretnek imaházból sörház! ... és miért ne? Az idők folyamában épült még Budun több sörház is, még sokkal több sör- és bormérő helyiség, de olyan helyiség, melyben a tiszta evangéliumot prédikálták volna akár Luther, akár Kálvin értelmében, nem épült sem Budán, sem Pesten sokáig, nagyon sokáig! Minthogy az újabb időkben Ó-Buda is összeolvadt Budával és Pesttel, talán az összefüggés kedvéért, az ottani református egyház múltjáról is szólnom kellene. Minthogy azonban a három város összeolvadása csakis újabban (1872) történt; de meg mivel az ó-budai egyház sem hajdanában nem volt, sem manapság^ nincs semmi szorosabb összeköttetésben a budai és pesti ref. egyházakkal, de főként, mivel annak történelmét, annak ez idő szerinti lelkésze Mészáros Sámuel ezelőtt néhány évvel megírta és kiadta, nekem nem szükséges azon egyházról szólnom; legfeljebb ha pár szóval ennyit említek meg: Az ó-budai ref. egyház valószínűleg 1550 körül keletkezett; egészen 1700-ig voltak rendes lelkészei, kik közül legnevezetesebb