Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-04-24 / 17. szám

lyel a néppárti sajtó régóta sátorozik, hogy az egyházpolitikai törvényeket a protestánsok kedvéért csinálták s hogy ez a kongrua is a pro testánsok recompensatiója a nem várt, de bekövetkezett egyházi veszteségekért. E rút vádat méltán és erélyesen utasították vissza Tisza Kálmán és Radó Kálmán, midőn világosan kimutatták, hogy a kongrua kiegészítése sem elvileg, sem tényleg nem-fizetés kárpótlás a papságra nézve, mert ezt nem is a népesebb gyülekezetek papjai kapják, a kik nagyobb stóla-veszteséget szenvedtek, hanem a kis gyülekezetek pásztorai, kiket az a veszteség alig érint; a mikor bebizonyították, hogy maga a törvényjavaslat kizárja ezt a hamis feltevést, mert hisz a kérdéses stólákat a kiegészítésnél tényleg le kell majcl számítani az összeírás alkalmával. A mi meg a vádnak azt a részét illeti, hogy az egyház-politikai törvények a protestánsok kedvéért hozattak, azt legcsattanósabban a mindennapi tapasztalat cáfolja meg, mely sajnosan azt mutatja, hogy a reversalisok és a felekezetnélküliség révén a protestáns egyházak szenvednek és veszítenek a legtöbbet. E nyilt vádaskodás mellett a javaslat tárgyalása a néppárti szellem titkos intrikáját is többszörösen documentálta. Szónokaik és lapjaik szinte tüntető készséggel szedegették össze a protestáns gyűlések és lapok aggodalmait és kifogásait a javaslat ellen, hogy ezekből fegyvert kovácsoljanak az egész kongrua-ügy megbuktatására ; széltében hirdették, hogy ime a kongruajavaslat a protestánsoknak sem kell ; sőt szó volt közöttük arról is, hogy a törvényjavaslatot a képviselőházban megobstruálják. Ez a csúnya manőver ugyan nem sikerült, a javaslaton eszközölt némely javítások folytán az ág. h. evangélikusok is felhagytak az elvi ellenzéssel; Tisza Kálmán pedig szépen megköszönte Zichy János grófnak a néppárt nevében ós részéről az egyházi autonomia megvédelmezésére felajánlott törekvést. De nekünk újabb tanulság arra nézve, hogy egyházi érdekeink védelmét és biztosítását hol és kiknél keressük.^ A tárgyalás rendjén az egyházpolitikai radicalismus ismét hallatta a szavát többek útján, leghangosabban Polónyi és Sima beszédében. Ismét követelte az 1848. évi XX. t.-c. 3-ik §-ának betű szerinti végrehajtását s annak logikai előfeltételét, az egyházi javak szekulárizálását. Nekünk, a mint ezt Lapunk a »közpapok mozgalmai idejében is kifejtette, ez az egyházpolitikai radicalismus nem kell. De kell az 1848-ki törvények ama helyes intentiója, hogy az állam az egyházak között fennálló jogi és anyagi aránytalanságokat akként szüntesse meg, hogy a többi egyházak az uralkodó egyházéval arányosított állami dotációt nyeljenek. Ez az a gondolat, melyet ref. konventünk, valamint a lutheránusok memoranduma is kifejezett, midőn nyomatékkal kiemelte, hogy a lelkészi jövedelem kiegészítéséről szóló törvényjavaslatot az 1848. évi XX. t.-c. végrehajtásának nem tartja, s ide vergál Tisza Kálmánnak az a nyilatkozata a parlamentben, hogy »ha azt nézem, vájjon e javaslatban bennfoglaltatik-e mindaz, a mi az 1848. XX. t.-cikk folytán méltányosan és jogosan igényelhető, akkor természetesen bele nyugszom, hogy ma csak ez legyen, de véglegesnek, olyannak, hogy minden továbbit kizárna, ezt a javaslatot nem teli intem «. Ezt a reményt mi-sem adjuk föl, ezt mi is ápolandónak, érlelendőnek s a mikor majd kedvező alkalom nyilik rá, megvalósítandónak tartjuk. Mert ha jobb hiányában s a viszonyok kényszere folytán belenyugszunk is a most elérhető valamibe; de sem abba teljességgel nem tudunk, nem akarunk beletörődni, hogy a magyar protestantismus .papjai örök időkig ilyen silány fizetésen tengődjenek, sem abba bele nem nyugodhatunk, hogy a magyar állam a maga legnemzetibb és legmegbízhatóbb erkölcsi intézményt, a magyar protestáns egyházat az 1848. XX. t.-cikk ellenére ilyen szegényes segítségre kárhoztassa. Se. F. ISKOLAÜGY. Önbíráskodás és öngyilkosság a gyermekek közt középiskolai szempontból, A napi lapok által közölni szokott sensatiós és rémes hírek s főleg az öngyilkosságok rovata nap-nap után újabb anyaggal kezd gyarapodni: a gyermekek és a tanulók különböző fajtájú öngyilkosságaival, illetve ezek kapcsán ugyancsak a növendékek önbíráskodásán alapuló s hozzátartozóik, felsőbbjeik, legtöbbször pedig tanítóik életét veszélyeztető merényletekkel. Tehát: gyermekek, »a kiknek szájok által a mi Urunk Istenünk megerősíti az ő hatalmát* (VIII. Zsolt. 3.); gyermekek, a kiket Jézus az alázatosság példái gyanánt állít elonkbe (Mt. XVIII.); gyermekek, a kiknek ártatlanságával kellene birni az apostol gyülekezetének (I. Kor. XIV. 20.), ime a legnagyobb vétekbe esnek, midőn részint az életet könnyelműen eldobják maguktól, részint mint önmaguknak birái másokon, sokszor a gyilkosságig fokozódó, bosszúálló, bűnös vakmerőséget követnek el! A nagyobiak naponkénti bűnlajstroma után mármár kezdettük a kicsinyekéit is megszokni. Március elején olvashattuk a napi lapokban a következő hírekek: »A tavaszmező-utczai gimnázium harmadik osztályának növendéke, Hámory Márton igazságügyminiszteri számvizsgáló hasonló nevű fia az öngyilkosság legborzalmasabb módjával akarta elpusztítani magát. Azért keseredett el, mert a