Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-04-17 / 16. szám

galmak jó korán behozattak hazánkba és főként ennek akkori fővárosába: Budába. Budának részben német származású, s főként iparral, kereskedéssel foglalkozó polgárai élénk összeköttetésben voltak a német, s kivált a szászországi kereskedőkkel és így a Wittenbergben világ elé bocsátott, a lipcsei nevezetes szóvitán (1519. június—július) a bibliából vett erős fegyverekkel védelmezett reformátori tanok, úgyszintén a Luther s Melanchton által a reformáció első éveiben kiadott röpiratok, kisebb-nagyobb terjedelmű vallásjavítási, avagy a római egyházat ostromló müvek, megjelenésük után csakhamar ismeretesekké lettek szerte a hazában, de különösen a fővárosban. És ha kétségtelen bizonyíték nem hozható is fel Révész Imre azon állítása mellett, hogy Buda magyar és németajkú polgárai között már 1518-ban hirdettetett a tiszta evangélium, s ezt több tekintélyes kereskedő befogadta: de valószínűvé teszi már csak azon körülmény is, hogy a budai tanács a papi fogadalmak s különösen a papnőtlenség ellen tartott lelkes prédikációi, s általában a javított vallás hirdetése miatt Bécsből 1522-ben elűzött Speratus Pált Budára hívta meg lelkészül, a ki, hogy ezen meghívást elfogadta-e, bizonytalan, de a budai polgárok vallásos érzülete, s iránya felől maga a meghívás kellő bizonyságot szolgáltat. A vallás-javításnak Budán elhintegetett magvai meleg és hathatós ápolókra találtak a királyi udvarban. II. Lajos egyik befolyásos tutora és rokona Brandenburgi György, kit, ha magyar szempontból nincs is okunk dicsősíteni, de a kit a német történészek »kegyes* jelzővel ruháztak fel, eleitől fogva híve volt Luthernek, s az általa indított vallásos mozgalomnak, a mint ennek később is kétségtelen jeleit adta, egyik aláírója levén az 1529-ben készült, s a császárhoz benyújtott protestatiónak, majd 1530-ban az ágostai birodalmi gyűlésen is kiváló bajnokaként szerepelvén az evangélium ügyének. A királyné Mária, V. Károly császár és Ferdinánd főherceg testvére, hasonlóképen úgy volt a hazában (1521 óta) és külföldön is ismeretes, mint az evangéliumnak meleg keblű barátnője. Udvari papként és gyóntatóként a mohácsi vész előtt és után is az országszerte lutheri irányúnak ismert Henkel János szerepelt mellette; a mohácsi vész után Luther négy, általa német nyelvre lefordított zsoltárt Máriának ajánlott, s az ezekhez írt előszavában úgy említi az özvegy királynét, mint a tiszta evangélium pártfogóját, a ki Zólyommegyének néhány városát, mint Libetbányát, Korponát és Urvölgyét ellátta lutheránus irányú lelkészekkel, a ki az ágostai birodalmi gyűlésen (1530-ban) igyekezett a császárt az ágostai vallástétel benyújtói iránt lehetőleg kedvezőleg hangolni. VII. Kellemen is bepanaszolja Máriát a német császárnál, hogy Mária cseppet sem titkolja az erétnekség iránti rokonszenvét. Mária rokonszenvének tulajdonítandó, hogy 1521-ben a budai egyetemre Grinner Simon. Melanchton gyermekkori barátja és Winsheimi Vid hivattak, kik Bécsben a reformátori tanokhoz való ragaszkodásuk miatt megrovatták magukat, s kik ezután Budán annál szabadabban hirdették, legalább egy-két évig, a tiszta evangéliumot. Ugyancsak a budai vár lelkésze, s egy kis ideig talán Máriának is gyóntatópapja: Kordatus Konrád a királyné jóakarata mellett háborítatlanul prédikálhatta a reformáció első éveiben a Wit'enbergből világgá röpített eszméket. A hatalmas pártfogók, a buzgó apostolok munkálkodását, ha statisztikai adatok nem maradtak is fenn, bizonyítja egy, ezen korból talán a császárhoz intézett levél, a mely szerint »a legelőkelőbb polgáraitól fosztatnék meg a város (t. i. Buda), úgyszólván faluvá sülyedne*, ha a lutheránusok megégetését rendelő 1525-iki törvény végrehajtatnék. Hogy a reformáció tanai Buda várából Pestre is átlöveltek, gyaníthatjuk, de adatokkal bizonyítani nem tudjuk. Feltűntek azonban a vészfellegek is jó korán a reformáció egén és pedig két oldalról is. Szakmáry György esztergomi érsek sietett a pápának 1521 közepén megjelent, s Luthert eretneknek nyilvánított bulláját az egész országban kihirdettetni, majd rávette a királyt több város és megye kormányzóihoz intézett reformáció-ellenes rendeletek kibocsátására, a Luther-féle könyvek, iratok megégetésével megbízott küldöttségek kinevezésére. Más oldalról még komolyabb veszély támadt. A mohácsi vész után határozottan kidomborodtak a két politikai, magyar és német pártnak alaprajzai, s a különböző pártállás a reformáció kezdetén vallási szempontból is megvolt. A Németországban megindult vallásjavítási mozgalmak vezetői, pártfogói németek voltak, s ezek védelmükbe vették Luther tanait. Már ezen körülmény elegendő volt arra, hogy az ú. n. nemzeti párt, mely az országot a német befolyástól függetleníteni akarta, hogy a német vallás iránt ellenséges indulattal viseltessék, és ragaszkodjék azon egyházhoz, mely Magyarország félezeréves alkotmányával sok tekintetben össze volt forrva, melynek főpapsága az ország kormányzásában, törvényhozásában, támadó és védő háborúiban századokon át oly kiváló szerepet vitt. Ki gondolhatta volna ekkor még, hogy épen a reformáció törzséből fog elősarjadzani a később méltán ú. n. magyar vallás ? A reformáció első fellépésekor német vallásnak látszott, csoda-e, ha a magyar párt, s legelső sorban ennek feje, Verbőczy, hidegen, sőt gyűlölettel fordult el tőle? Hogy a két párt mily érzelmekkel viseltetett egymás iránt, mutatja az, hogy Verbőczy, az Ambrus bécsi dömés szerzetes által Luther ellen kiadott »Apologiá<-t, elfogyván az első kiadás, saját költségén másodszor kiadatta, melyben II. Lajos királyhoz a következő ajánló sorok foglaltatnak: E becses könyvet elküldöm Felségednek, hogy legyen reá gondja, mint derék királyhoz illik, hogy az ország a lutheránus ragálytól meg ne rontassák. Felségednek teljes erővel azon kell lennie, hogy ezen igen kegyetlen dögvész, közremőködése mellett az egész országból teljesen kiüzettessék, túl még a sarmatákon is.