Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-09 / 2. szám

A szent földre is más népek hatoltak be, a nélkül, hogy Izrael népének egykori, vagy hitbeli adományaival dicsekedhetnének. Oly titok ez, a mely Istennek teremtői mindenhatóságába vág bele. És ha azon nagy emberek életét vizsgáljuk, a kik az igaznak és szépnek új kincseit tárták fel az emberiség előtt, nem találkozunk-e itt is azzal az áíláthatlan titokkal? Ha elgondoljuk, hogy a nagy festőnek Stanzio Rafaelnek atyja valami középszerű festő volt, megtudjuk-e fejteni magunknak, hogy ez a nagy festő honnan vette az ő fenkölt géniusát. Ha elgondoljuk, hogy az újkor legnagyobb szobrászának Thorwaldsennek, a ki az újidők emberei között legjobban megközelítette a görög szobrászokat, atyja hajóács volt, meg tudjuk-e fiának kiváló művészi nagyságát érteni? Az emberiség történetének legtöbb csodája azonban mindig Jézus marad. Az utolsó évtizedekben nagy buzgalommal tanulmányozgatták a Jézus korának történetét, hogy úgy aztán az ő csodálatos lelki nagyságát annál inkább megérthessék. ő azonban oly magában álló nagyság maradt, a ki felette áll saját korának, mert minden kor a magáénak nevezheti őt. Mi tiszteletben tartjuk Máriát, a Jézus édes anyját, de azt mégis különösnek találjuk, hogy ez az édes anya bármennyire szerette fiát, abban az időben, a mikor már ezren meg ezren elismerték, hogy Jézus úgy tanít, mint a kinek hatalma van és nem úgy, mint az írástudók, külső erőszakkal akarta hazakényszeríteni a csendes Názárethbe; úgy hogy Jézus fájdalomtelt szívvel mondhatá: »a próféta mindenütt kedves, csak a maga szülővárosában, csak szülei házában nem«. Volt Jézusnak egy Jakab nevű fivére, kegyes férfiú, a ki azonban kínos aggodalommal csüggött nemzetének ezerféle vallási szabályain. Milyen óriási különbség van már Jézus és Jakab között! A kortörténetből tehát nem tudjuk megérteni Jézust. Ámuló csodálkozással nézzük az ő Pál apostolát, pedig ez a Pál is mennyivel időhöz kötöttebb volt, mint maga Jézus! Hogy neki, az Istennel bensőleg egyesültnek jótékony hatása volt a betegekre, azt nagyon természetesnek találjuk ; az nem is lehetett másképen. Hiszen az idegek a legszorosabban összekötik a testet és a lelket. Minthogy már Jézus a minden élet urával boldogító harmóniában volt, ez tette őt képessé arra, hogy a testi és lelki élet megzavart harmóniáját helyreállítsa s a vakokat és sántákat, siketeket és láztól gyötörteket, poklosokat és lelki sötétségben levőket megszabadítsa az Ínségből és így a szenvedő emberiség hasonlíthatlan jóltevője legyen. Azonban bármily hatalmas szellemi befolyása volt is az ő Istennel teljes egyéniségének, melylyel képes volt még a testi nyomorokat is megszüntetni, ő az ilyen külső müveletekre nagy súlyt soha sem fektetett és sokszor tiltotta a meggyógyítottat az ily dolgok nyilvánosságra hozatalától. Midőn munkássága vége felé ezt kérdé a tanítványoktól : kinek mondanak engem az emberek^? — a tanítványoktól azt hallja, hogy az emberek őt prófétának tartják. »Hát ti kinek tartotok engem ?«—mire azt feleli Péter: »Te Krisztus vagy, az élő Istennek fia*. Mélyen meghatja ez a felelet és azt mondja neki az Úr: Simon Péter nem a test és vér jelentették ezt ki neked, hanem az én mennyei »Atyám«. Más szavakkal: Péter apostol a Jézus által új, benső életre tett szertIstennel való béke és kiengesztelődéshez jutott s az Úrtól nyert drága kincs feletti háládatos érzésből oly nagy nevet adott Jézusnak, a milyet csak adhatott: a Krisztus, a Messiás nevet. Épen az esett jól Jézusnak, hogy Péter nem a külső jelek és csodák tapasztalása nyomán, hanem a kedély legbensőbb tapasztalása folytán jutott odáig, hogy Jézusnak a lehető legnagyobb nevet adja. Azonban még mi is tapasztalhatjuk azt, hogy az emberiség eme legnagyobb barátja csakugyan hivatva van arra, hogy meggyógyítsa a beteg sziveket, felemelje az elesetteket s a szegény emberiség szivébe végtelen gazdag és idvezítő életet plántáljon. Nemcsak a tudományos öntudat, hanem a legbensőbb lelki szükség is arra kényszerítenek, hogy az emberi történet eme legszentebb képétől távol tartsuk mindazt, a mi bennünket a műveletlen népek varázsló papjaira emlékeztetne. Eme legszentebb élet vizsgálatánál soha sem kell elfelejtenünk, hogy az ő élettörténetében kelet népe beszél hozzánk, most egyszerű elbeszélésekben, majd meg hasonlatokban, és hogy igen sok keleti fajta érzelem és értelemre van szükségünk ahhoz, hogy ezeket az elbeszéléseket helyesen értelmezzük. A keleti ember tengerhez hasonlítja az életet, a sorsot pedig az Ő viszontagságaival és az emberi szenvedélyeket, indulatokat viharzó tengerhez, és azt mondja: az Úr nyugodt lépésekkel járt ezen a tengeren. Péter apostol, a ki csodálkozva nézi urát, a mint ez a viharzó hullámokon járva, szilárd elhatározással lép a Golgotha keresztje alá, kedvet kap utánozni őt; de mikor megtaszítja a veszély hulláma, mikor ezt kiáltják neki: te is az ő tanítványai közül való vagy — attól fogva megijed, sülyedni kezd, míg aztán végül szivén találja Jézus tekintete és az utolsó órában megmenti őt. Jézus a keresztfán végzi földi életét. Minden erejét összeszedve egy oly győzedelmi kiáltással válik meg a világtól, mely még a pogány római katonát is mély tiszteletre készteti. A mit a földön végeznie kellett, azt lezárta a keresztfán; de néhány nap múlva a kereszthalál után ez a szózat hangzik a tanítványok között: az Úr feltámadott! A csodák feletti előadásomat bezárhatnám-e a nélkül, hogy ezen eseményről szóljak! Köztudomású dolog, hogy a Jézus feltámadásának kérdése igen sok embert foglalkoztat, hogy milliókra megy azok száma, kik az ő feltámadását magukra nézve felette becses dolognak tartják. Hogy áll tehát a dolog a Jézus feltámadásával ? A tudósok minden éleselműségöket kimerítették, hogy a világtörténet eme legnagyobb talányát megfejtsék és kimagyarázzák. Azonban nehéz dolognak látszik az evangéliumi elbeszélések után ezen esemény mélyére hatolni. Két dolog minden kétséget kizárólag bizonyos. Az egyik az, hogy a feltámadott Krisztus egészen más, mint a megszokott földi alak ; bezárt ajtókon át jelenik meg tanítványai között; kettőt közülök oly módon kisér Emmaus felé, hogy ezek nem alakjáról, hanem hangjáról ismerik fel őt. Csak akkor ismernek rá, mikor megtöri számukra a kenyeret, akkor aztán lábaihoz akarnak borulni, de ő azonnal eltűnik szemeik elől. Pál apostol beszéli, hogy Jézus egyszerre 500 atyafiaknak jelenik meg, a kiknek legtöbbje még él, némelyek azonban elaluvának. Végezetre megjelent neki is a legérdemetlenebbnek — mind mondja — mivel ő üldözte az úrnak gyülekezetét, ő tehát a Jézus megjelenését, a melyben ő Damaskus közelében részesült, egy sorba helyezi a tanítványok húsvéti tapasztalataival. A másik dolog az, hogy a tanítványok a feltámadott teljes valódiságának benyomását hordozták magokban. A mit ők akkor tapasztaltak, az nem volt ébrenlétben látott álomkép, nem volt visio, nem is valami kísérteties megjelenés; nem, itt mi Isten magasabb örök rendjének kinyilatkoztatásával állunk szemben, a mely előttünk ép oly megfoghatatlan, mint a vakonszületettnek a világosság, a siketnémának a hang, a mely rend azonban ép oly változhatatlan és törhetetlen, mint Istennek egyéb világrendje. Évek hosszú sorának kutatása és vizsgálódására támaszkodva gondolkozunk mi így a titkok eme legtitokteljesebbje felett. És hát meglephet-e az bennünket, hogy van még valami magasabb rend is annál, mint a mit naponta tapasztalunk ? Millió csillag ragyog alá az égből-