Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-04-17 / 16. szám

nütt jelenvalót, a mindenek látóját, tudóját, hát akkor lökik azt a szegény embert bűnbe. Nem rettennek-e meg a gondolattól, hogy ezért egykor felelni kell? Ha elvész az ember lelkéből az Istennek félelme, ez az egyetlen positiv alapja a becsületes életnek, a földi bajokkal való kibékülésnek, vájjon miként várhatják tőle, hogy emberi institutiókat tiszteljen? Nem természetes-e, hogy az anarchia karjaiba veti magát, a mely ha lelki békét nem is, de legalább testi nyugalmat igér neki. Azt mondják, a főváros az ország szive. Az ünneprontásban tudom, hogy nem az. De ne is legyen. Jól tudom, hogy ünnepeinket az ország népe komolyan, áhítattal üli meg. Nem törvény parancsából, hanem lelke kivánságából. De nem állhattam meg, hogy e kérdésben szót ne emeljek, mert nagyon fontosnak tartom arra, hogy állam, egyház, társadalom foglalkozzanak vele. Mert a pogányok megszégyenítőnek bennünket. Az Úr pedig már megindítá sujtoló ostorát. A nagy közönség, a keresztyén emberek összesége tehát mégis tehetne valamit e baj megszüntetésére, a mely egyfelől az embert aljasí tj a igavonó barommá, kinek a teste táplálékán túl más kötelessége nincs, mint az igát húzni; másfelől meg ez az Isten rendeléseinek megszegése ; iránta való szeretetlenségünknek kiáltó jele. A mit a törvény meg nem tehetett, azt végrehajtotta a szeretet, t. i. a mi váltságunkat. A mit a törvény nem tud megtétetni velünk, tétesse meg a szeretet, melylyel a mi Urunk, a Jézus Krisztus iránt viseltetünk. Gergely Antal. Ünnepi benyomások. Ha nem tudom hirtelen kiszakítani magamat azon benyomások hatalma alól, melyet rám a még oly közellevő ünnepek gyakoroltak, azt hiszem, senki sem fogja természetellenesnek találni, ha meggondoljuk, hogy vannak az ember életében oly pillanatok, melyeknek emléke sokkal mélyebben vésődik a lélekbe, semhogy azt onnan kiirtani lehetne. Ma általános a panasz az emberek valláserkölcsi élete ellen. Sok helyen láttam és látom én is az élet lazaságát, látom a közönyt, találkoztam és találkozom kétkedéssel, hitetlenséggel, de szeretem észrevenni, sőt keresem a gyom, az ártalmas növények között a kisded virágot, s benne gyönyörűségemet találom. És ha megtalálom, vagy kiveszem az ártalmas, halált okozó dudvák közül, vagy ezeket pusztítom ki, hogy a táperőt, s a nap éltető sugarait el ne vonják. Az emberek között is szeretem meglátni a rosz mellett a jót, az árny mellett a fényt is, s míg amaz fájdalmas érzést támaszt bennem, ez felemel és a jobb jövő reményét ébreszti fel és táplálja lelkemben. És én láttam a letűnt ünnepek alatt is olyan dolgokat, a melyek örömmel tölthetik el a szemlélőt. Láttam szegény embereket, a kik csak ritkán hallhatják az Isten beszédét, mert az élet nehéz harcában való küzdelem arra kényszeríti őket, hogy dolgozzanak éjjel és nappal, s láttam szemeikben a megfeszített és feltámadott Krisztusban való hitök sugarát, mely örömöt, igaz boldogságot nyújtott szivöknek. Ezek az emberek nem viseltetnek közönynyel a vallás és egyház iránt, mert megmutatták azt is, hogy készek áldozni az Isten szent ügyéért; megnyitották erszényeiket, és a verejtékkel szerzett munkabérből forintokat tettek az Úrnak oltárára, hogy dicsőségét elősegítsék. A mi népünk nem fanatikus, de van fogékonysága minden szép iránt. Tud vallásos lenni a nélkül, hogy vallásos érzelmei rajongásba kergetnék; és ha itt, amott ilyeneket találunk, annak legtöbbször az egyesek életében előforduló rendkívüli eseményekben kell keresnünk az okát. A legtöbb a vallás dolgában is megőrzi nyugodtságát, a nélkül azonban, hogy vallástalannak lehetne neveznünk. Vannak esetek, melyekben vallásos érzelmei lángra lobbannak, s messze világítanak, de azzal akkor sem kérkednek; nem szájukban, de szivökben hordják vallásukat. És ha e szivhez megtaláltuk a kulcsot, ha egyszer megnyertük magunknak és Jézus Krisztusnak, akkor nem igen kell félnünk, hogy elveszítjük. Csakhogy e szivek megnyerése, elismerem, nem könnyű dolog. Először a bizalmat kell felébresztenünk és megnyernünk, s meggyőznünk életünkkel, viselkedésünkkel, hogy nem anyagi törekvés, nem önzés az, a mi bennünket cselekedeteink végrehajtására ösztönöz. Ha ilyen vonást fedez fel bennünk, akkor elvonul tőlünk, elhagyja még a templomot is, csakhogy ne kérhessünk tőle; inkább csendes otthonára szorítkozik és ott rebegi el könyörgését, mert fizetni, adni: nem mindenkor szeret, de ha ad, adja jó szívvel, örömmel, még boldogságot is érez adakozásával. Ha nem volna oly nehéz a megélhetés, ha nem fokozódnának naponként az igények, a minek különben magunk vagyunk az okai, mert nem azt kellene néznünk, hogy a nálunk módosabbak miképen öltözködnek, miképen költekeznek, hanem azt kellene szem előtt tartanunk, hogy addig nyujtózzunk, a meddig a takaró ér; ha nem volna oly sokféle teher nyakunkon: akkor én hiszem, hogy a mi kálvinista