Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-04-10 / 15. szám

TÁRCA. Megállhat-e a hallhatatlanság hite a világ­egyetem mai ismerete mellett? Az enyészet fájó panasza minden őszszel bejárja a mezőket és halmokat. A levelek lehullanak, a virágok elhervadnak. Millió meg millió élet hanyatlik alá a halál porába, s mindezek arra figyelmeztetik az embert, hogy ő is olyan, mint a mező virága, mely reggel még virág­zik, este már elszárad. Mint minden más élő lénynek, úgy neki is "szól a törvény: növekedjél, virágozzál, gyümöl­csözzél, azután halj meg. És milyen csodaszerű rejtély az a halál! Pedig hát megfigyelhetjük annak jelenségeit, láthatjuk, hogy sok eset­ben milyen lassan vonul vissza a szivből az élet, miként csendesedik a lélegzetvétel, halkabban ütnek az erek, míg végül elszáll az utolsó sóhaj és megszűnik dobogni a kebel. Úgy fekszik nyugágyán a halott, mint a ki alszik; pedig milyen óriási különbség van a két állapot között! A halott álma más törvénynek hódol, mint az élő emberé. Az élet egy nagy dicső célba gvüjti Össze a legkülönbözőbb erőket és életnedveket. A halál ellenben őselemeire bont szét mindeneket. Az igazi halott, egy természetvizsgáló kifeje­zése szerint, olyan messze áll az élettől és az ő egykori élő alakjától, mint a hideg bronz, vagy márványszobor annak eredetijétől. A jelenkori tudomány jobban felismerte, mint az előző nemzedékek a halál fenségét és kutatta a rettene­tes űrt, mely az életet titokzatosan választja el a haláltól. Az emberiség legrégibb korából, Babylon romjai közül hangzik felénk a panasz: az ember alámegyen amaz országba' a honnan még nem tért vissza senki. Az ótesta­mentom pedig komoly egyszerűséggel és méltósággal mondja: az úr az, a ki öl és a ki elevenít. A mit pedig Isten egykor valaha elrendelt, azt nem vonja vissza többé soha. Az igazán kegyes ember minden időben megkisér­lette azt, hogy a mindenható intézkedéseihez alkalmazkod­jék. Mikor még az életről és halálról való fenséges tör­vények nem voltak ismeretesek: az ember már akkor megérezte, kitalálta azt, hogy ő Isten örök akaratát nem bolygathatja meg, hogy az emberi életért való felelősséget nem veheti magára. Mélységes fájdalom fogja el az anyai szivet, midőn kedves, ártatlan gyermekét elrabolja tőle a halál. De hát van-e oka őt visszakönyörögnf az enyé­szettől ? Vujjon tudhatja-e, hogy micsoda jövő várakozott volna reá? Vájjon nem megtörténhetett volna-e, hogy ha a gyermek újból életre kel, az a szegény anya évek múlva így sóhajtana fel: bárcsak akkor halt volna meg gyerme­kem, a mikor még ártatlan vala! Aztán megtudnók-e mondani, hogy mi várakozott volna valamely emberre, ha nem következik vala be Istentől kimért ideje? Igen, az igazi, élő kegyesség, a tudománynyal egybehangzóan mondja, hogy nekünk annak intézkedéséhez kell szabnunk magunkat, a ki kezében tartja az életet és halált. De most jön aztán a nagy kérdés, a mely, mióta csak ember él a földön, mindig mozgásban tartotta a lelkeket, az a kérdés, hogy vájjon a halállal vége van-e hát mindennek ? Igaz-e csakugyan az, a mit szemeinkkel látunk ? Igen. a szemlátomás azt diktálja, hogy a test őselemeire bomlik fel s porrá és hamuvá válik. De hát csakugyan ez-e minden, a mi az emberből fenmarad? Csakugyan nem volna ő több a mező virágánál? Csakugyan embertársai emlékezete-e az a minden, a mi belőle fen­marad? Ólj hiszen ez a legtöbb esetben nem sok volna, a mikor tudjuk, hogy a halottakat olyan hamar el szokták felejteni, a mily hirtelen megszokják őket magok között. Mikor egy ember meghal, az épen olyan, mint mikor kő esik a csendesen álló vízbe. A beledobott kő elébb nagyobb, majd kisebb kört hagy maga után a vízben, bizonyos idő múlva azonban ismét elsimul a víz felszíne, mintha semmi sem történt volna. Azok közül, kik száz év előtt laktak valamely városban, hánynak nevét őrizte meg a ma' nemzedék ? Tehát csakugyan ez volna minden, a mi az emberből megmarad? A természettudomány igen sok képviselője ezt mondja, hogyan kérdhettek ilyeneket? az ember az időben születik, tehát az időben kell elhalnia is. A semmiség éjjeléből bukkan elő, tehát ismét vissza kell térnie az éjszakába. De hát a lelki élet? A természettudósok azt felelik : épen a tüzetes vizs­gálódás bizonyította be, hogy minden lelki élet a legfino­mabb testi szervhez, az agyhoz van kötve. Mennél fino­mabb az agy, mennél több csavarulata van, mennél gazdagabban és tökéletesebben van kifejlődve, mennél nagyobb annak specifikus súlya, annál nagyobb az illető egyén szellemi ereje. Hivatkoznak a lelki betegekre és azt mondják: íme láthatjátok,' hogy ha az agyat valami nyo­más éri, ha valami gyuladás bántja; ha az akár meg­lágyul, akár megkeményszik, a szellemi élet azonnal meg­szűnik. Vagy nem tudjátok-e, hogy a hülyék azért lettek hülyékké, mivel agyukat fejlődés közben valami baleset érte? Az agyat úgy képzeljétek, hogy az egy felette finom villanygép, melynek legfontosabb munkássága a lelki élet­ben lesz nyilvánvalóvá. De ha ez az 'életfolyamat, mely a szívből árad, megáll, akkor a munkásság is megszűnik; az agy szerte bomlik és porrá les^. Azonban azt kérdezzük továEíb a természettudósok­tól : honnan származott tehát mégis az a hit, hogy a halállal még nincs vége mindennek? Ezek azt felelik vissza: onnan, hogy a halottak meg­jelentek az élőknek álmaikban s az ősidők gyermekes felfogású emberei nem tudták megkülönböztetni az álmot a valótól és azt hitték, hogy azon egyéneknek, a kik nekik álmaikban megjelentek, még élniök kell a halál után is. A szebb világba vetett hit csak az emberek álma, a kik a földi élet teljesülhetlen vágyaiva l a túlvilágra menekülnek. Az indiánok Amerika őserdeiben arról álmo­doznak, hogy a túlvilágon valami vadászterületnek való nagy és szép erdős ország várakozik reájok, az arabok pedig a forró síkságon olyan paradicsomot remélnek

Next

/
Oldalképek
Tartalom