Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-09 / 2. szám

pedig legbiztosabb utat szolgáltatja, a vallásoktatás számára a psychologiai analysis, a mely egyrészt rávezet arra, hogy a hit, mint a lélek összes erőit, átható psychikai jelenség, a vallásos képzeteket szükségszerüleg előfeltételezi; másrészt pedig, mint legfontosabb benső tapasztalat, a maga tartalmának fogalmi megértését s előadását is okievetlen megköveteli. Az első alapkövetelmény tehát, melyet a tanítóképzői vallásoktatással szemben felállítunk, az, hogy ennek feladata — a vallás úgy intellectualis mint institutionalis felfogásainak elutasításával — a keresztyénségnek, mint objectiv tartalma szerint új életnek megmutatásában álljon, a mely .Jézusban megjelent s a mely subjective az ez életben való részvételben nyilatkozik meg; feladata továbbá e tényt a legkülönfélébb szempontokból érvényre emelni s végül a történeti úton nyert tanulságokat világos, kerek és egységes rendszerbe összefoglalni. Hogy e követelménynyel tulajdonképen azon a mezőn mozgunk, a melyet fentebb mint a mai vallásoktatás módszerét meghatározó] három elvi szempont elsejét jelöltük meg, az közelebbi magyarázatra nem szorul; mert a keresztyénséget, mint új életet felfogni, lényegében annyi, mint annak ethikai oldalát tudatra emelni. Most azonban arra kell figyelmünket irányítanunk, nehogy vallásoktatásunk a keresztyénség lényegének rövidségére szolgáljon, a mi akkor történnék, ha ez új élet nem volna egyúttal egy általános vallási feltételezettségében megállapítható. Hogy mily elégtelen, sőt mily önmagának ellentmondó és végzetes a vallásnélküli erkölcsiség gondolata, arra már ráutaltunk. Jelenkorunk szempontjából az e gondolatban rejlő veszedelem még az által is fokozódik, hogy a vallásos élettel szemben sajátságos idegenkedéssel viseltető korszellemben bizonyos relatív jogosultságot is szerzett, a mennyiben azoknak, a kik vallásos ideálismusukat, a vallásos bizonyosságot elvesztették — megnyitotta a praktikus ideálok világát. Ily viszonyok között vallásoktatásunk kétszeresen komoly feladata azon meggyőződést felkelteni, hogy erkölcs vallás nélkül magában nem létezhetik. A legközelebbi út, a melyen a tanítóképzői vallásoktatás itt is megindulhat: a történeti szemléltetés, első sorban pedig a Jézus életének megfigyelése. Benne testesül meg az élet viszonyait meghatározó erkölcsiségnek az Istennel való vallásos alapviszony általi feltételezettsége, erkölcs s vallás felbonthatlan egysége. A kit a vallásoktatás annyira tud vezetni, hogy ez életképbe szeretettel elmerüljön, az már is bizonyossá lett abban, hogy ez élet azért volt szent, mert Istenben gyökerezett. S a mit Jézusban ősképü tökéletességben szemlélt, ugyanazt fogjuk látni, bárha az emberi fogyatékosság vonásai által elhomályosított alakban, azon nagy vezérszemélyiségekben is, a kik az üdvtörténeti fejlődés folyamán, gyöngébb környezetüknek homályos hátteréből mint fénylő csillagok emelkednek ki. A haszon gyümölcsét, melyet e nagy személyek élete hozott, a vallásoktató akkor fogja a késő nemzedékek számára is átközvetíteni, ha nagyságuknak titkát az Istennel való kizárólagos összefüggésben mutatja meg. Kiapadhatlan e tekintetben a történelem kincsesháza, melynek értékét az oktatás még csak emelni fogja azon törekvése által, hogy e férfiaknak s első sorban Jézusnak bensÖ eletébe vezessen. Ha így a vallásoktatás az üdvtörténeti anyagot s főleg Jézus életét beható psychologiai elmélyedéssel és tiszta ethikai méltatással kezeli, úgy az erkölcsiség és a vallás közötti benső összefüggés bizonyosságát elsőben is empirikái úton igazolta. A tanítóképzők vallásoktatása azonban e téren sem mondhat le a rendszeres megismerésről. A ker. életnek előadását megelőzőleg azért előre fogja bocsátani annak objectiv és subjectiv előfeltételeit, a melyek az Istennel való közösségi viszonyban egybefolynak ; rá fog mutatni, hogy ezen Istennel való közösség, tartalmánál fogva nemcsak a legfőbb jó becsével, hanem egyúttal az igazi erkölcsi cselekvés motívumának erejével is bír ; hogy az erkölcsi cselekvés ez alapmotívuma a szeretet, és hogy ennélfogva a keresztyének erkölcsi életének ezen az Istennel való benső közösségviszonya a legvégső, de ép oly elégséges, mint nélkülözhetlen gyökere. E gondolatmenetet végül elvi megállapodássá emeli annak beigazolásával, hogy miként a vallás az erkölcsöt létesíti, úgy az erkölcs a vallást megköveteli, a menynyiben önmagából bizonyos meghatározott postulatumokra vezet, a melyek teljességükben csupán a keresztyén vallás talaján valósíthatók meg. További követelményünk azért, a melyet mi ez irányban a tanítóképzői vallásoktatással szemben felállítunk az, hogy az alapjában odairányuljon, hogy a vallás nélkül való erkölcsiség elutasítása mellett az erkölcsi életet mint egyáltalán és teljesen vallási alapokon nyugvó tényt igazolja be, s hogy e feladatát elsőben is az üdvtörténetnek psychologico-ethicai tárgyalása s majd a nyert elvek rendszeres összefoglalása útján valósítsa meg. E pontra vonatkozó követelményünk végül az is, hogy a keresztyén erkölcsiség a maga öseredeti tisztaságában fogassék fel. Az erkölcsiségnek lieteronomiája és másrészt eudaemonistikus felfogása azon két zavaró elem, a melyek a keresztyén erkölcsiséget fenyegetik s a melyekkel azért a vallásoktatásnak annál határozottabban szembe kell szállnia, mert erősen gyökereznek az emberi lélek természetes hajlamaiban; mert továbbá épen ez okon, úgy a keresztyénség történetében, mint a vallásos élet gyakorlatában, nagy befolyásra tettek szert; s mert végül a dekalogusban, a melyhez a keresztyén erkölcs tanítását hagyományszerűleg csatolni szokták, mint tekintélyben látszólagos igazolásukat találják. A mi ez utóbbit illeti, hát biz alapjában véve vajmi csodálatos jelenség az, hogy a keresztyén vallásoktatás, kétezer esztendővel Jézus tanítása után, az új életet, a melynek elhozatalára ő jött, a dekalogus schémájában kénytelen felfogni és előadni! A míg csak e kényszer fenn fog állani, a vallásoktatás kötelezve lesz arra, hogy a különbséget, mely a dekalogus ethikai álláspontja és a keresztyén életeszmény között van, a legélesebben és leghatározottabban hangsúlyozza, a mint ezt a hegyibeszéd követeli is. »Hallottátok, hogy meg van írva ... én pedig azt modom nektek. .. « ; s hogy egész előadását már eleve is azon vallástörténeti ítélet szempontja által vezettesse, hogy »a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és igazság azonban a Jézus Krisztusban lett*. A heteronom erkölcsiség a törvényvallás kiegészítője, s hogy magában véve kezdetleges fejlődésfokot képvisel, igazolja, hogy már a sokkal tisztultabb vallásos világnézettel bíró próféták a heteronom erkölcsiség álláspontján felülemelkedtek; de még csak az evangélium volt képes ezen a profetismus által hangoztatott ideál megvalósítására, a mennyiben összes erkölcsi cselekedetünk alapmotívumául a külső, objectiv törvény helyett a szeretetnek benső, subjectiv érzületét jelölteljmeg. Hogy a keresztyén életeszményt sértetlen tisztaságában megóvja, a vallásoktatás köteles másrészt ez erkölcsiség eudaemonistikus felfogásával szemben is állást foglalni, mint a melynek ismét csak a dekalogus a forrása. Mert nyilvánvaló dolog, hogy a keresztyén erkölcsiség elve, a mely a legfőbb jót mint érzékfeletti s tisztán erkölcsileg meghatározott s közvetített valóságot állapítja meg, az eudaemonismust, durvább s finomabb formájában egyaránt, végleg legyőzte. A keresztyén vallásoktatónak