Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-04-03 / 14. szám

náluk nagyobb értékű, mint a valódi szívbeli kegyesség. Sokat vitatkoznak a körmenetekről, bucsújárásokról s mennyei vagy ördögi jelenségekről (Taxii & comp.!), de soha sem törődnek az erkölcsiség, a vallásosság s a szociális igazságosság nagy és eletbevágó kérdéseivel. Ha vége van a sok zajos formaságnak, tovább keresztelnek, esketneki, s ez a lélekölő egyformaság soha sem változik. Ez a mai róm. katholikus Franciaország hivatalos vallása. Egy erkölcsileg szabadabb és liberálisabb katholicismusra van szükségünk*. Charbonnel azonban nemsokára kigyógyult a liberális róm. katholicismus ábrándjából, s Hoensbroeck grófhoz, az exjezsuitához hasonlóan arra a meggyőződésre jutott, hogy a mai római kath. egyház Luther korához hasonlóan mitsem akar tudni vagy hallani reformációról. S tényleg, a mai római egyház a reformációra képtelen s a vatikáni dogmával a felbomlásra teljesen megérett. Bizonyítja ezt az a körülmény is, hogy már 1897. október 19-ikén következő levél kíséretében jelentette be Charbonnel a párisi biboros-érseknek a római egyházból való kilépését: »Eminenciás érsek úr! Akkor, a mikor ifjúságom őszinte lelkesedésében életemet a római kath. egyháznak ajánlottam fel, az Istennek véltem azt odaajándékozhatni. Azonban hosszú és szomorú tapasztalatok után azon kinos meggyőződésre jutottam, hogy téves az a hit, hogy az, a ki a róm. kath. egyháznak, jobban mondva ez egyház papjainak szolgál, az Istennek szolgál. A legfájdalmasabb lelkiismereti szemrehányásokat kellene önmagamnak tennem, ha továbbra is szolidaritást vállalnék egy olyan egyházi szervezettel, a mely a vallást politikává, kényuralommá, a szellemi és társadalmi elnyomás eszközévé s a türelmetlenség rendszerévé teszi, a melyben nem az imádkozás, a léleknek fölemelkedése, az isteni életideál keresése, az erkölcsiség védelmezése s a szeretet és testvériség elvének gyakorlása a főcél, hanem a nyomorult (ultramontán!) emberi politika az, a mely az első helyet foglalja el, s a hitet képezi. Lelkiismeretem szabadsága s lelkem nyugalma követelik, hogy kijelentsem érsek úr előtt, hogy többé nem vagyok tagja a római klérusnak és híve a róm. kath. egyháznak. Charbonnel.* Charbonnel, Philippot és Bourrierhez hasonlóan mások is így gondolkoznak a francia klérusban, melynek fiatalabb tagjai között határozottan evangéliumi irányú mozgalom észlelhető. Az evangélium egyszerűségének megfelelő róm. kath. reformra törekszenek, s azt hiszik, hogy annak ütött az órája. Nyíltan kijelentik, hogy a régi és vatikáni római dogma csupa politikából és kompromiszszumból él, s hogy vissza kell térni az apostoli tannak és az I. század keresztyénségének álláspontjára. Szerintök a pápaság csak emberi intézmény, Krisztus látható egyházat nem alapított s az apostolok egymástól független egyházakat alapítottak. A papok fenhéjázása szorította ki Krisztust a vallásos tudat központjából s a valódi keresztyénség győzelme csakis akkor következhetik be, ha a »sacerdotalismus* legyőzetett. S az a csudálatos, hogy azok a reformpapok csakis akkor lépnek ki a római egyház kötelékéből, ha arra kényszerítik; szabadon hirdetik az evangéliumot s mindaddig helyükön maradnak, mígnem illetékes püspökük állásuktól meg nem fosztja őket. A püspökökben azonban a vallásos lelkiismeret e reakciójával szemben kevés a bátorság az egyházi mennykövek dörögtetésére. Sok olyan evang. érzésű és gondolkozású pap van, ki nyugodtan prédikálja az evangéliumot a maga gyülekezetében. Bourrier apát szerkesztésében, »Le Chrétien FranQais« cím alatt mult év október óta egy reformpárti orgánum is megindult, mely az evang. reformáció ügyét szorgalmazza a róm. katholicismus körében. Ennek programmjából kiemeljük a következőket: »Mi mindnyájan világi vagy rendi papok vagyunk. Vallásos reformra, egy megifjodó katholicismusra törekszünk, olyanra, a milyet az apostolok Jézus tana értelmében hirdettek. A pápaság csak emberi intézmény, mely tiszteletreméltó akkor, ha a korábbi századok tévelygéseitől és dogmatikai szőrszálhasogatásaitól megtisztul, de elvetendő s kárhozatra méltó akkor, ha továbbra is elbizakodottan keresztyénellenes privilégiumaihoz görcsösen ragaszkodik. Az egység (ez a római bálvány, a melynek a vatikánum óta vallás, értelem és lelkiismeret esik áldozatul!) a bűntől való, ha az a szeretet s az egyetértés romjain épül fel s a szentségek szentjét, a lelkiismeretet megszentségtelenítette. Nem korszerű, hogy hitvallásokkal álljunk elő; de ha hitünk felől tudakozódunk, úgy utalunk a plomioni lelkész hitvallására. Azokhoz a katholikusokhoz és protestánsokhoz fordulunk, kik apostoli alapon vallási egységet akarnak s Franciaországnak az evangélium által való megmentésén fáradoznak. Nem azt mondjuk : katholikusok vagy protestánsok, hanem azt, hogy keresztyének legyetek! A név mitsem használ, a megtérés a fő, mivel az Isten a szivet akarja. Sok követünk van Franciaország összes püspökségeiben, több kolostorban és gyülekezetben, sőt az egyházi hierarchia egyik magas állású tagja is rokonszenvez a mi evang. törekvésünkkel. Több mint 20 pap és szerzetes már is szétszakította azokat a kötelékeket, a melyek őket a római egyházhoz fűzték, hogy annál szabadabban hirdessék a Krisztus evangéliumát. Sok más meg abban a nézetben van, hogy a reformációnak magának a katholicismusnak a kebeléből kell megindulnia. Itt vagy amott, az mindegy. Mi mindenkinek, ki Krisztus igaz tanítványa, testvéri jobbunkat nyujtjuk s valljuk az apostollal: csak ha Krisztus prédikáltatik (Phil. 118). Közösen, egymást felismerve és szeretve kell munkálkodnunk az istenországa eljövetelén. Hagyjuk az egyházi vitatkozásokat, emelkedjünk az egyházi korlátok fölé, hogy annál jobban s teljes erővel munkálhassunk a nagy keresztyén és hazafias művön. A vallásos reformátori mozgalom ébrentartására indítottuk meg ez orgánumunkat. Nyílt tere legyen az minden megszomorodott és megfáradt lelkeknek, a kik a vallásos megujulásra törekszenek s a formaságoktól és babonáktól megundorodtak. Találkozója lesz lapunk mindazoknak, a kik az evangéliumban találják fel mindazt, a mi a lelkek üdvére s a népek és nemzetek erkölcsi emelésére szolgál. Jelszavunk: csak az evangélium, de az evangélium a maga egészében véve. Minden ker. szívhez szól e felhívásunk. Segítsenek rajtunk, mert felismertek bennünket. A vallási reform a mi müvünk. Erre segítsen bennünket az Isten.« Mint látjuk, kezd a római katholicismusban hajnalodni s az evang, szellem is megmozdult. De vájjon, lehetséges-e a római kath. egyháznak evangéliumibb és liberálisabb szellemben való megújulása? Ez csak akkor volna lehetséges, ha a római élettelen formaságokban megcsontosodott pápás néptömeg volna e reformmozgalomnak megnyerhető s egy Bómától és a pápaságától független gállikán nemzeti egyház volna alapítható. De erre ez idő szerint — mint Loyson páter esete is igazolja — nagyon kevés a kilátás, miután a művelt franciák mind e mai napig a frivol hitetlenségnek hódolnak, a nagy néptömeg pedig a babona hálójába van kerítve. Azok a papok, a kik »csak az evangéliumot* akarják, valószínűleg az ev. prot. egyház kebelébe menekülni lesznek kénytelenek. De így is örömmel s az evangélium győzelme