Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-03-20 / 12. szám

prot. urainknak derogál ma már templomba járni, hiszen mit tanulhatna ő a paptól ? Neki a prédikációra semmi szüksége. A »könyvek könyve« előtte mesés könyv, parasztnak, nem pedig úri embernek való. Hogy úrvacsorát venne!? No azt már nem teszi. Ő bizony kellemesebben is el tudja tölteni idejét, mint énekléssei, imádkozással. Imádkozzék a pap, énekeljen a kántor — ez az ő dolguk, ezért fizetik. És a példa utánzókra talál, terjed, mint egy ragályos betegség, előb fent, aztán alant. A fényűzésre, az erkölcsi dekadenciára honnan indult ki a rosz példa? A kunyhókból, az egyszerű szalmafedeles házakból talán? A káromkodás csúf és aljas szokása, ha megvan is népünkben, mi csodálni való ebben? Hiszen azok, akiket oly magasan lát maga fölött, cifrábban káromkodnak sokszor, mint ő. Az egyházi terheket nem szívesen hordozza a nép!? De hát nem azt látta s nem azt látja-e igen-igen sokszor, hogy azok, a kik anyagilag is messze fölötte állanak, kézzel, lábbal tiltakoznak, mihelyt pl. a domesztikai járulékot, nem hogy igazságosan kivetni, hanem csak pár krajcárral is fölemelni megkísértik. Nincs meg a felsőbbség iránti tisztelet!?... Ám kérdezem: nem egészen természetes folyománya-e ez a tiszteletlenség annak, a mit úgy öt évenként a képviselőválasztások alkalmával hall az igen tisztelt publikum s épen az ő urainak ajkáról? »A kormány eladja az országot, a miniszterek egytőlegyig hazaárulók, csak a saját hasznukat nézik. Fölséges nép vesd meg! Ők a te zsarnokid, ők a te boldogságodnak ellenségei« . . . s így tovább. Hát ugyan mi csodálni való van abban, ha az ily őrült beszédek, melyek a szenvedélyek fölszítására számítvák, újra és újra ismétlődve, lassanként aláássák azt a piedesztált, melyen a felsőbbség a nép előtt állott s melyen állania kellene? A nép hallva az efféle nagy és vakmerő mondásokat, nem csoda, ha végre is így gondolkodik: van valami a dologban, s bizalmatlanul, gyanúsan néz mindenre, a minek felsőbbség a neve. Hol az a cura pastoralis, belmisszió, evangélizáció, mely az öt évenként újra, meg újra megnyitott nagy sebeket begyógyítani, a nép megzavart lelki egyensúlyát helyreállítani, megingatott bizalmát visszaadni képes volna? Az a modernnek nevezett ker. szellem, mely a vallás kigúnyolásában, az egyházi intézményekkel nem törődésben, satnya erkölcsi fölfogásban, s mindennek, a mi századok óta kegyelet és tisztelet tárgyát képezte, kicsinylő s cinikus lenézésében csúcsosodik ki: nem alulról, nem a nép rétegeiből indult sziveket és elméket megrontó útjára, de megfordítva: felülről jött s nyomában idelent pusztulás, romlás és kárhozat támad. És most, midőn az elhintett rosz magvak immár kikeltek, gyökeret vertek s szárba indultak a nép ezreinek szivében ; ma midőn annyi esztendők rosz példája kezdi megteremni rosz gyümölcseit; ma a midőn elvadult szenvedélyek dúlnak a nép lelkében; midőn egy igazán háborgó vulkánnak tetején járunk s a kitörésre csak remegve s szívszorongva tudunk gondolni; ma, midőn a hosszú századok alatt gondos kezek által épített nagy és dicső épület is mintha eresztékeiben már-már megindult volna: az eddig föl sem vett, nemes munkájáért alig-alig s legfölebb csak egy-két nemesebb érzésű s gondolkozású embertől becsült papság nagy csodálkozással hallja, hogy az ő buzgósága, bölcsessége, szeretete még mindent, de mindent megmenthet e nagy zűr-zavarban, e rettenetes chaoszban. . . Csodálatos felfogás! Igazán sajnálatra méltó nem ismerése a századok történetei által nyújtott tanulságoknak ! ... Nem ezt szeretném én hallani világi urainktól. Ez csak üres bombaszt, szónoki frázis csupán, mely alig alkalmas egyébre, mint arra, hogy néhány szempillantásig tartó emóciót keltsen a naivitásra hajló lelkekben. Eredményt elérni, a kitörni készülő szenvedélyeket megzabolázni, a papság egy magában, saját erejére hagyatva, az intelligens világi elem közremunkálása nélkül, nem leend képes, bármily mértékben evangélizáljon, belmissziózzék s rendezze bár a legmeghatóbb estélyeket. Kell, hogy a meginduló küzdelemre, a regenerálás nagy munkájára papság és a művelt világi prot. elem egyesülten, kezet fogva, vállat-vállhoz vetve, egyenlő lelkesedéssel induljanak. A megújhodásnak, az egyház iránti szeretet föllángolásának, az erkölcsi megtisztulásnak fent, a vezérszerepre, a jó példával előljárni hivatott müveit prot. elemnél kell megindulnia. Ne csak panaszkodjanak, ne csupán a sebeinket mutogassák s ne csupán a papságot buzdítgassák, hanem szóljanak már így is valahára a papsághoz: mi véletek megyünk, oldalatok mellett küzdünk s mind végig kitartunk a küzdelemben a szent ügyért! Azokban a nehéz időkben, a midőn nem egyedül a kathedrákból, de véres tusákban s a vasnak erejével kellett megvédelmezni igazainkat, ugyan mit érhetett volna el a papság minden buzgósága s lelkesedése mellett, ha uraink akkor is megelégesznek vala a szónoki virágos mondásokkal s a papságra bízva a mentés és megtartás nagy és nehéz munkáját, ők maguk visszahúzódnak váraikba s a »dolce farniente* kellemes párnájára hajtják vala fejeiket?! Fogjon hát kezet, egyesüljön hát a nagy munkára az intelligens prot. világi elem minden tagja azzal a papsággal, mely szegénységében is nem feledi, hogy * nemcsak kenyérrel él az ember* s melynek szegénységénél csak egyháza s hazája iránti szeretete nagyobb, s benne mindenkor hű és odaadó társat fog találni. így, együttesen, közös erővel munkálva, a nép elméjének s szivének megtisztításában előljárva, nemcsak