Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-03-06 / 10. szám

A jogviszonyok rendezése szükséges volt már csak azért is, mert épen az elmúlt évben szabályoztatok Horvát-Szlavonországban a görög orthodox egyház jogviszonya is. De szükségessé tette a törvényszerű rendezést az a mozgalom is, a mely pár évvel ezelőtt indult meg a horvát-szlavonországi lutheránus gyülekezetek körében, s a mely arra irányult, hogy a kapcsolt részek ág. evang. gyülekezeteit az anyaországi egyetemes egyháztól elszakítsa s belőlök egy külön horvát-szlavonországi egyházkerületet alkosson. Ez ügyet, a melyet chrisonai pangermán és Hurbán-íéle pánszláv törekvések indítottak meg, tárgyalta is az ág. ev. egyetemes gyűlés s tiltakozott a szétszakítás ellen. Szükség volt a jogviszonyok törvényszerű rendezése végre a miatt is, hogy a magyarországi két prot. egyház megkereste a magyar kormányt s általa a horvát bánt a végből, hogy tegyenek intézkedést a már szentesített zsinati törvényeknek Horvát-Szlavonországban is életbeléptetése iránt. Ez okok és körülmények bírták rá a horvát országos kormányt, hogy a külső jogviszonyok törvényszerű rendezése iránt javaslatot terjeszszen be, a melyben a zsinati törvényeknek Horvát-Szlavonországban miként életbe léptetésének kérdése is megoldassék. A javaslatot, melynek alapelvei — értesülésünk szerint — a benyújtás előtt a magyarországi prot. egyházak főhatóságaival közöltettek s a melyet a mult hó 12-én nyújtott be az országos kormány a tartománygyűlésnek, a következő cím alatt: » Törvényjavaslat a Horvát- és Sziavon királyságokban levő ág. és helv. hitv. evangélikus egyházak külső jogviszonyainak rendezéséről*, febr. 23., 24. és 25-én tárgyalták s csekély módosítással általánosságban és részleteiben is elfogadták. Maga a törvény igen rövid, mindössze öt §-ból áll s így hangzik: 1. §. A Horvát- és Sziavon királyságokban levő ág. és helv. hitvallású evangélikus egyházak a szent István koronája alatti országok ág. és helv. hitvallású egyetemes egyházainak kiegészítő alkotó részeit képezik. 2. §. A megelőző §-ban megjelölt helyzetnek megfelelőleg az ág. és helv. hitv. evang. egyházak kötelesek a vallási, egyházi, iskolai és alapítványi ügyekben való igazgatás, kormányzás és rendezés tekintetében mindama törvényekhez alkalmazkodni, a melyeket a zsinatok már meghoztak s a melyek Ő Felsége által szentesítettek, valamint azokhoz is, a melyeket a zsinatok ezután hoznak s a melyeket Ő Felsége Dalmácia, Horvát- és Szlavonország bánjának constitutionalis hozzájárulása mellett szentesíteni fog, — de úgy az egyik, mint a másik esetben Horvát-és Szlavonország törvényeinek határai közt, azaz teljes megóvása mellett annak az államjogi helyzetnek, a melyet e királyságok szent István koronája keretében elfoglalnak. 3. §. A mindkét evangélikus egyház felett ő Felségét illető legfőbb felügyeleti jogot Horvát- és Szlavonország területén Dalmácia, Horvát- és Szlavonország bánja gyakorolja, eme királyságok országos törvényeinek megfelelőleg. 4. §. A mindkét hitvallású evang. egyházhoz tartó zők Horvát- és Szlavonországban, a viszonosság alapján, kultuszcélokra aránylagos segélyben részesíttetnek az országos vagyonból. 5. §. A törvény végrehajtásával a bán bizatik meg. íme ez az új törvény, mely hivatva van az eddig sok tekintetben bizonytalan s méltánytalan helyzeten segíteni. Nagy nyereség ez mind a horvát-szlavonországi prot. egyházakra, mind az anyaországi egyetemes egyházakra nézve. Precizirozta a külső jogviszonyokat; kimondja a szt. István koronája alatti prot. egyházak egységét.; útját vágja a pangermán és pánszláv szeparatisztikus törekvéseknek; a legfőbb felügyeleti jogot kiveszi az országos kormány ügyosztályainak kezéből s Ő Felsége s a magyar kormány képviselőjének adja át, s a viszonosság alapján aránylagos államsegélyt biztosít. Igazán teljes hálával adózhatnánk a horvát országos kormánynak, ha a törvény 2. §-ának záradéka olyan gyanús nem volna, mint a milyen. Attól félünk, hogy e klauzula olyan régi »salvo tamen*-féle záradék s aggodalom kél bennünk, hogy vájjon nem fognak-e azon megtörni a törvény ama rendelkezései, a melyek épen a magyarországi egyházakkal való egységre s a már szentesített s még ezután szentesítendő zsinati törvények kötelező erejére vonatkoznak?! Félünk ettől annyival is inkább, mert a már fentebb említett szeparatista törekvések működtek már a javaslat tárgyalása előtt és alatt is, sőt működnek most is. Ezt látjuk abból a föliratból, a mit a zágrábi egyesült prot. egyház presbyteriuma a horvát bánhoz s a tartománygyűlés tagjaihoz intézett, valamint abból a köriratból is, a mit ugyancsak a nevezett presbyterium küldött a horvát-szlavonországi mindkét hitvallású protestáns gyülekezetekhez. A bánhoz és a tartománygyűlés tagjaihoz intézett felirat felpanaszolja, hogy a törvényjavaslat a horvát-szlavonországi prot. gyülekezetek előzetes meghallgatása nélkül készült s így sérti a prot. egyház autonómiáját. Azt kivánja tehát, hogy mielőtt a javaslat tárgyaltatnék, adassék alkalom arra, hogy »a horvát- és szlavonországi ág. és helv. hitv. evang. gyülekezetek külön-külön és együttesen, a saját egyházkormányzati szerveik (presbyterium, egyházi közgyűlés, konvent (?) útján) tárgyalhassák azt s véleményüket nyilváníthassák felőle*. A kérés ártatlannak látszik, de világosan kitűnik belőle a szeparatista törekvés, a mikor a javaslatot csak a horvát- és szlavonországi gyülekezetek által kivánja tárgyaltatni s a kormányzati szervek között a konventet is említi, a mivel pedig tudtunkkal sem egyik, sem másik horvátországi protestáns egyház nem bírt. De még inkább kitűnik az igazi elszakadási szándék az egyes gyülekezetekhez intézett körlevélből, a melyben a zágrábi egyház azt meri magáról állítani, hogy hatásköre az egész Horvát királyságra kiterjed s a melyben az 1867. január 31-iki kancelláriai leiratra s az 1859-iki »császári pátensre* való hivatkozással csatlakozásra hívja fel a gyülekezeteket, a végre, hogy egy feliratot intézzenek Ő Felségéhez s kérjék a horvát-szlavonországi evangélikus egyházak »egyházi autonómiájának, önállóságának és függetlenségének megtartását« s a törvénytől a szentesítés megtagadását, mivel az 1867. január 31-iki kancelláriai leirat nyíltan kimondja, hogy »kizárandó minden oly hatóságnak való alárendelés, a melynek hatásköre az országra ki nem terjed*. E szeparatista irányzat érthető a zágrábi egyesült egyháznál, mert ez tényleg sohasem ismerte el a magyarországi prot. egyházakhoz való tartozását s most természetesen fáj neki az autokefalósz helyzet elvesztése, de úgy értesülünk, hogy ennek sikerült már híveket toborzani a pánszláv irányzatú lutheránus és chrisonai irányzatú ref. egyházak körében is s azért jó lesz vigyázni egyházi főhatóságainknak, hogy a fentebb gyanúsnak minősített klauzula valóban »salvo tamen«-féle záradékká ne váljék s a kimondott egység meg ne törjön rajta. Hamar István.