Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-03-06 / 10. szám

fonókban vagy titkos összejöveteleken, künn a piacon, vagy a nagyobb tanyákon születik meg és képződik tovább úgy, hogy a szegény pap egyszer csak azt veszi észre, hogy az ő nyája széledez és egész más forrásból merít, mint a melynek üdítő cseppjeivel ő kinálja. Ez a falusi morál, ez a tőrülmetszett paraszt-okoskodás, melyet a meglevő viszonyok hoztak létre s melyet a szociálisták a maguk részére csak kiaknáztak, egyetlen helyes és célravezető eredményt mégis csak teremtett s ez az, hogy végre az állam is kezdi belátni, hogy a néppel és a nép hivatott vezetőivel szemben neki kötelességei és feladatai vannak, melyeket ha nem teljesít: egyszer csak lángba borul az ország s megrendülnek az állam erősnek hitt oszlopai. Hát mi, protestáns papok, ezt egyáltalán nem akarjuk, mint a különböző, fészkelődő nemzetiségek papjai, hanem azt akarjuk, hogy trös magyar államban boldog és elégedett legyen a nép, elégedett nép között viruljon a béke, és a béke karjain épüljön és terjedjen az istenországa, mely üdvöt ád minden népeknek, gazdagnak és szegénynek egyaránt. Ha tehát mi az államtól kérünk és beismerjük, hogy rajtunk most a mindenható állami erőnek és támogatásnak is segítenie kell- ezért sem anarchisták, sem szociálisták nem vagyunk, hanem tán sokkal inkább a magyar nemzeti állam lelkes barátai, a kit épen azzal figyelmeztetünk és hivunk fel a közeledő veszedelemre, hogy meghúzzuk a vészharangot és oda kiáltjuk az álamnak: Segíts, mert ha rajtunk segítesz, magadon segítesz. Ám, ha az állam és annak némely polgárai nem látják be, hogy itt gyors és hathatós segélyre van szükség: mi, egyebet nem tehetve, nyugodt lélekkel állunk félre az útból, hogy végezze hát el helyettünk a csendőr és a katonaság gyilkos fegyverrel a munkát, a mit mi, kevés segítség mellett, békés úton, az ige hatalmával, elvégezhetnénk. Hanem abba semmi esetre bele nem megyünk, hogy a református papság, a midőn az állam nem látja be, hogy ezzel a papsággal szemben minő tartozásai és kötelezettségei vannak: emelje az egyház, a nép és a saját kárára az egyházi adót, mert hiszen élénk tudatával bírunk mi mindnyájan annak, hogy mivel tartozunk mi ennek a népnek, a mi szegény, de nem egészen roszakaratú híveinknek. Mivel tartozunk hát? Nem pénzzel, mert a mit nekünk fizetett, arra — a körülményekhez képest — becsületesen megszolgáltunk. Nem hálával, mert a sok kellemetlen óráért és gyötrő helyzetért, a melyben minket részeltet, háládatossággal egyáltalán nem tartozhatunk. Nem köszönettel, mert soha semmit sem ad nekünk, a mit nem muszáj adni, sőt azt is csaknem mindig panaszosan adja. Hanem tartozunk neki részvéttel, mert a mi szemeink előtt folynak le küzdelmei, szenvedései és megpróbáltatásai. Mi látjuk a nehéz munkában, melyet reggeltől estig szüntelen végez, és a korcsmák padjain, midőn keresetét elpazarolja. Mi látjuk gyer mekének bölcsője felett s szeretteinek koporsójánál, midőn azért ad hálát Istennek, hogy a boldogultat a földi élet kínaitól és gyötrelmeitől megszabadította. Mi látjuk őt erényeiben és bűneiben, bukásában és felemelkedésében s akárhogy látjuk, vagy akármelyik oldaláról vizsgáljuk, mégis örökké az örök emberit látjuk benne a maga mivoltában és a maga szörnyű természetességben. Igényei nagyon sokszor igen kevésre mennek, és ez az átka; máskor meg ha egy kissé felemelkednek: ebből lesz halála. Csak dolgozik, csak töri magát szótalan, cél nélkül; ha pedig valami magas, nemes célt tüz maga elé, azt nem igen éri el valaha. Hogy ilyen és nem más ez a mi népünk, ennek legfőbb oka az, hogy nem sok U törődünk vele. Őseitől azt az örökséget kapta, hogy az urak mindig csak húzzák és csalják a népet s ezt az örökséget ő jobban megőrzi, mint azt a vagyont, a melyet valamelyik édes apja végrendeletileg hagyott reája. S csodálatos, hogy ez az ősi hagyomány csaknem mindenik parasztnak az életében valósággá válik. Ha az egyház nem kér tőle, kér az állam; ha az állam nem kér tőle, kér a prókátor; ha a prókátor nem kér tőle, kér az árendás zsidó, a kinek nyomában megjelenik a végrehajtó, a dob és a licitáció, s ezzel a szegény paraszt arra a tanulságra jut, hogy bizony, igaza volt az édes apjának, a ki halálos ágyán azt mondta, hogy őrizkedjék a nadrágos emberektől. Ennél a népnél a bizalmat és a ragaszkodást csak úgy szerezhetnők meg magunknak, ha örömében és bánatában résztvennőnk, ha üdvös tanácsainkkal és célravezető utasításainkkal, minden körülmények között ellátnók s egyházához, hitéhez való ragaszkodásáért nyújtanánk neki valamit. Épen ezért a nép, a részvét mellett, még azt is megvárhatja tőlünk, hogy terhein és nyomorúságain könynyi'sünk valamit. Az a lelkész, ki azzal az elhatározással lép a lelkipásztori gyakorlat rögös és nehéz útjára, hogy ő »csak Krisztust« fogja prédikálni mindig, s egyébre nem tekintve, csak az isteni tiszteleteket, a vallásos összejöveteleket fogja szorgalmazni és szolgálni szüntelen: az ilyen lelkész, különösen falun, nem sokra fog menni, mert a falusi ember valiásos élete annyira össze van nőve egyéb más, világi dolgaival és körülményeivel, hogy azokat egyiket a mástól teljesen elkülöníteni szinte lehetetlen. Pl. én, hétköznap, a bűnbánati heteket kivéve, hiába harangoztatok, akár reggel, akár estve még télen is, mert épen akkor van az itatás ideje s a paraszt ember, kinek minden jóléte marhája után van, nem hagyja el az imádságért a marháját szomjasan. Estve meg hiába akarnám őket összegyűjteni magamhoz, mert ki az erdőről, ki a vasúttól, ki egyéb munkából fáradtan tér haza s ha tán el is jő hozzám, itt a jó melegben elalszik szép csendesen. Az asszonyok meg eljárnak esténként a fonóba s ott a míg pár órát vidám beszélgetés között eltöltenek, azalatt megtöltik az orsót és aztán azzal az édes bizonyossággal térnek haza, hogy nem töltötték el hiába az időt.