Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-02-27 / 9. szám

tal az ethikának a törvénye«. Az anyagi javak produkálása a munkafelosztás elvén alapul s a felsőbbséget teszi szükségessé. A gazdasági életnek erkölcsi oldala is van. a melynek felismerése a szociálpolitikus első rangú feladata. A társadalmi élet tehát a gazdasági és az erkölcsi élet közös produktuma és mint ilyen határozott, feladatokat ró az államra. A gazdasági és az ethikai szempontok helyes összeegyeztetése itt a megoldandó feladat. A 2-ik fejezet a nemzetgazdaságtannak, mint a tudománynak történeti fejlődését ismerteti. Itt sorra ismerteti szerző a bő történeti és irodalmi tanulmányok alapján a merkantilizmust, a fizokratizmust, az iparrendszert, a manchestertheoriát, a történeti iskolát, a szocializmust, a kommunizmust s a specifikus ker. egyházi nemzetgazdaságtant a maga különböző fázisaiban. E történet- kritikai rajz alapján konstatálja szerző, hogy a gazdaságtani fejlődés mindenkoron az egyes korokban uralkodó ethikai és philos. eszmék által van befolyásolva, mely eszmék viszont az egyéni szükségletek kielégítésére s a kooperáció szabályozására vonatkoznak. A nemzetgazdaságtannak épen a gazdasági életet és a társadalmat megsemmisítő mammonizmussal és egoizmussal szemben az erkölcsi fogalmak mélyebb felfogására és mélyítésére kell törekednie. Laveleye és Jloscher törekvéseinek itt sokat köszönhetünk. A 3-ik fejezet a főbb nemzetgazdaságtani problémákkal foglalkozik. A nemzetgazdaságtan alapfogalma az ember lényege és annak az anyagi javakhoz való viszonya. Ezt követik a célok és az azokat megvalósító utak és eszközök. A gazdasági cél az ember magasabb rendeltetéséhez méltó megelégedettség. E ponton éles bírálat alá veszi szerző a kommunizmus, individualizmus és szocialismus egyoldalú elméleteit és mozgalmait. Az utak és célok között tárgyalja a népesedési mozgalmakat, a produkciót, a javak elosztását és a konszumciót. (Vége köv.) Dr. Szlávik Mátyás. BELFÖLD. Mivel tartozik az állam a református papságnak s ez, az ő híveinek? — Dr. Bartha B. úr szives figyelmébe. — Istennek hála, tehát szerencsésen eljutottunk odáig, hogy a szatmári egyházi értekezlet javaslata, mely e becses lap hasábjain is ismertetve volt, teljes igazsággal és csalhatatlan bizonyossággal oldja meg az egyházközségi közszükségletek fedezésének és az egyházi belhivatalnokok fizetése rendezésének nehéz kérdését. Legalább arra enged következtetni azon körülmény, hogy dr. Bartha Béla a »Debreczeni Protestáns Lap« egyik tudós szerkesztője, nemcsak védelmébe veszi azt a javaslatot >Az egyházi adózás reformja« című cikksorozatában, hanem egyúttal gyönyörűségesen végig paskol * mindazokon a férfiakon, a kik a különböző lapokban, tárgyilagos és elfogulatlan bírálatába bocsátkoztak annak a nagy jelentőségre vergődött és bizonyára tartalmas javaslatnak. Azok között a férfiak között, kiknek az ütésektől * Lásd »Debreczeni Prot. Lap® folyó évi 5. és 6. számait. kékül a háta és porzik a kabátja, ott vagyok szerény magam is, a kit akkora vehemenciával deklinál a tudós szerző, hogy bocsánatot kell kérnie, már bírálata elején az olvasó közönségtől, ha egy percre »némileg elhagyja a tárgyilagosság*; a végén pedig oda lyukad ki, hogy szinte bocsánatot kér tőlem is, hogy taglalt cikkemet csak anynyiban tudja komoly számba venni, a mennyiben a kérdéses ügyre nézve határozottan károsnak tartja. Hát én, kérem szeretettel, az ilyen bírálatokkal szemben még annyira sem szoktam menni, mint dr. Bartha B. úr ment az én bírálatommal. Mert minden helyes és igazságos bírálatnak az a sine qua non-ja, hogy az ember egy pillanatra se veszítse el hidegvérét, és egy pillanatra se hagyja el a tárgyilagosság biztos talaját, mert ha azt elveszti, vagy peuig elhagyja: akkor bírálatát, akár előnyös, akár káros az az ügyre nézve, igazán nem szokás komoly számba venni. És mégis, hogy én e bírálatra reflektálok: annak az az oka, mert dr. Bartha Béla úr, nehéz és súlyos bírálatában, történetesen egy pár olyan érdekes kérdést érint, melyeknek tisztába való hozatala tán valamelyes hasznára és tanulságára is lehet a mi nagy és érdemes olvasó közönségünknek. E kérdések közül az elsőt tán így formulázhatnám: Mivel tartozik a magyar állam a magyar református papságnak ? A másodikat pedig így: Mivel tartozik a magyar református papság az ö híveinek ? Mert csak, ha a két kérdést tisztába hozzuk: fogjuk belátni, hogy én e lap mult évi 48-ik számában megjelent cikkemben még sem állok olyan messze az igazságtól, mint azt Bartha Béla úr állítja, a kit — saját vallomása szerint — némileg elhagyott a tárgyilagosság. Sőt ha befogjuk látni azt is, hogy azok a vádak, melyeket ő, mint egy magas piedesztálról, ellenem szór s melyekben engem anarkistának és cuc'listának nevez: mégsem olyan igazak, a mint ő állítja. Az első kérdés tehát az;

hogy mivel tartozik a magyar állam a magyar református papságnak? Sokan úgy felelnének erre a kérdésre: semmivel. Mert egyház és állam valami olyan két egymástól különböző fogalom, a melyet — különösen egynémely századvégi politikusunk tanítása szerint — egymással sohasem szabad összezavarni. Az állam állam, az egyház egyház; a kettőt hát külön kell választani. Mind a kettő gondoskodjék ügyeinek menetéről és rendezéséről, szolgáinak fizetéséről és szükségleteinek fedezetéről. Csakhogy ezek a politikusok feledik, hogy az egyház is az államban van, s hogy ha az államnak kötelességei vannak minden egyes állampolgárral, mint a családfőnek a családtagokkal szemben: úgy kötelességei vannak az egyházzal és annak tagjaival szemben is, s pedig annál nagyobb kötelességei, minél inkább összeforrott és egygyé lett az az egyház az állam nagy testével. Ki tagadhatná pedig, hogy — dacára azoknak a fentebb érintett elkülönítő elméleteknek — a magyar refor-18*