Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-03-21 / 12. szám

fogják emlegetni eretnek apjukat, nagyanyjukat. Másrészt Nyáry Krisztina nem mondhatott le gyermekeiről, kiket szíve alatt hordozott s a kik »az özvegység gondos, bús állapotát* enyhítgették. A harc elemi erővel tört ki közöttük. Eszterházy királyi meghatalmazásra elfoglalta Bittsét, a melyhez az özvegyet legédesebb emlékei csatolták; felesége pedig napról-napra sürgette, hogy bocsássa hozzá leánykáit, ellenszegülés esetére Eszterházy erőszakkal fenyegetődzött. De a hőslelkü asszony tántoríthatatlan maradt; az aggodalom és kétségbeesés új fegyvert adott kezébe. Legyőzve ellenszenvét, nyájasságtól áradó levelet irt menyének ; biztosította, hogy leánykái a legjobb gondviselés alatt vannak s kérte, hogy ne veszélyeztesse drága egészségüket a téli utazással. Hivatkozik fájdalmára; a ki annyit veszített, szüksége van vigasztalásra, hagyja nála unokáit, a kiknek minden vonása feledhetetlen fiára emlékezteti. Más levelében, midőn kedvező híreket hallott, [kereken megtagadja a gyermekek kiadását, mert atyjok vallásában akarja őket felnevelni. Három évig állt ellent minden kérésnek és fenyegetésnek, a királyi parancsnak, mert az utolsó protestáns nádor, Thurzó Szaniszló pártját fogta. De ennek halála után a rendek Eszterházyt a gyűlölt ellenséget választották nádorrá. Az elhagyott s a küzdelemben kimerült nőt lesújtotta ez a hír; érezte, hogy győzelmet nem lehet remélni többé. De még most sem hátrált meg. Várta az országgyűlés közbenjárását, azonban hasztalanul várta. A két tábla gyűlése megparancsolta, hogy adja ki Eszterházynénak leányait, különben, mint engedetlent a törvényes büntetéssel sújta. A nádor, hogy a négy esztendei ellenállásért megfizessen, hideg kíméletlen hangú levélben tudatta legyőzött ellenfelével diadalát. A szegény özvegy ereje megtört; látta, hogy nem ellenkezhetik többé s elfásultan várta a válás idejét. Fájdalma annyira erőt vett rajta, hogy beteggé lett; az a gondolat, hogy unokáit leszakítják kebléről, egészen leverte. Az isteni gondviselés azonban megkímélte őt a válás nehéz percétől: elszólította őt a bujdosás e völgyéből az üdvözültek közé. Nem kellett látnia a győztes ellenfél diadalmas arcát, lenéző tekintetét. A kisebbik árva, Krisztina valamivel előbb meghalt nagyanyjánál, apái vallásában. Anyja kezébe csak Erzsébet jutott, a kit utóbb Eszterházy első szülött fiához, Istvánhoz adott nőül. így végződött ez az egyenlőtlen küzdelem, a századnak egyik legérdekesebb jelenete. Az összeütközés azért volt olyan heves és kíméletlen, mert nem csupán két harcoló anya állt egymással "szemben; hanem két különböző kor nőideálja. Czobor Erzsébet a renaissance nőtypusának egyik utolsó képviselője Magyarországon; határozott jelleme, erős akarata, az egyéni kiválóság feltétlen érvényesítése, a közéletben való szereplés, küzdelem, lobogó vágya teszi őt a renaissance alakjává. Bukását is az okozta, hogy egyéniségét, érzelmét, akaratát, egész lelkét harcba vitte a kor uralkodó áramlata ellen. Az örök törvény, hogy az ár ellen úszó kifáradva elmerül, beteljesült az ő életében is. Az ő engesztelhetetlen idealismusa idegen növény volt az Eszterházyak, Nádasdy Ferenczek, Forgáchok hitcserélő korában, nagyon rideg volt neki az égalj, el kellett pusztulnia. A győztes Nyáry Krisztinában a reformatio és a kathoiikus renaissance hatását egyiránt érző XVII. századnak gyengédebb, finomabb, alkalmazkodóbb nőideálja jelent meg. Egyéniségét nem érvényesíti, a közélet tusái nem érdeklik, visszavonul családja körébe, gyermekei közé, ott keresi boldogságát. Ereje nem az ellenállás, dac, hanem a békességes tűrés, hódoló engedelmesség, önmegtagadás. Ez a tulajdonsága magyarázza meg áttérését, a mely a hódolat és engedelmesség nyilvánulása volt nála, a hatalmas és rajongva szeretett férj iránt. Czobor Erzsébet egy hanyatló, Nyáry Krisztina egy emelkedő világnézet képviselője. Küzdelmük jellemzi az egész századot. Noha egész életökön érzik a kornak hatása s leveleikből kiszikrázik a vallási harcok századának türelmetlensége, féket nem ismerő szenvedélyessége, mindegyiknek a lényében van néhány hatalmasan kifejlett vonás, mely minden időszak asszonyában megvan s ennélfogva állandó tisztelet és érdeklődés tárgya. Minden hibájokat megbocsáthatjuk azon nagy erényökért, hogy mind a ketten vég nélkül szerettek. Távol pihennek egymástól, az egyik Árva várában, a másik itt Nagy-Szombatban, de koporsójuk felett meggyújtjuk az engesztelés fáklyáját, igazságot szolgáltatunk nekik. A kiket az élet szembeállított egymással, találkoznak a halálban, az utódok emlékezetében. Legyen áldás emlékükön a sok szenvedésért s a nagy szeretetért! Kovács Sándor, theol. tanár. BELFÖLD. Néhány megjegyzés. Nem akartam beleszólni abba a vitába, a mely e becses lapok és a Debreceni Prot. Lap közt indult s végül az egyik részről teljesen dr. Szabó Aladár személyére redukálódott. Mivel ingoványos területen különben is szokatlan a vulkán kitörése, azt hittem, a debreceni vulkán is meg fog szűnni, minekutána a már régen keblére nehezedő, kellő mennyiségű sárt kihányta Szabó Aladár személyére, s arra az ügyre, melynek ő szolgálatában áll. De nem így történt. Szabó Aladár szelid, de erélyes válasza sem bírta a Debreceni Prot. Lapot nemcsak megszelídíteni, hanem még tévedésének, vagy igazán kimondva rosszhiszeműségének legalább hallgatólagos beismerésére indítani sem. Sőt, az igazság kard élével ható ereje még nagyobb haragra ingerelte. De, mivel ők az ügyet maguk részéről már befejezettnek nyilvánították, hogy a kecske is jól lakjék, káposzta is megmaradjon: maguk nem felelnek, hanem Tóth József tiszteletes úr cikkében s ahhoz fűzött testvéri nyilatkozatban öntik ki haragjukat. Ez a cikk pedig azokat az alaptalan vádakat, melyeket Szabó Aladár kellő erélylyel, de minden piszkolódás, személyeskedés nélkül visszautasított, mely visszautasításra a Deb-