Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-02-07 / 6. szám

.sen talpon van s térden állva mondja el imáját. Ünnep-és vasárnapokon, különösen az apostolok évfordulóin meggyón és misét hallgat. Húsvét előtti vasárnap pedig császári hitvesével, a királylyal és a királynéval (III. Ferdinánd és neje) a főherceggel és főhercegnővel s más udvaroncokkal a pápai nuncius kezéből fogadja el az Úr testét« stb. Lelki élete gondozásán kívül még csak a vadászat gyönyörei érdekelték ; a fegyverrel kitűnően bánt s külösen a hajtóvadászokat kedvelte. Szerette a vadkant saját kezével elejteni s az éven át elejtett vadakról külön jegyzéket készített, melynek másolatát a szász választófejededelemnek is meg szokta küldeni « Ennyit Ferdinánd jellemzéséről; de lássuk most, hogy áll történeti igazság dolgában a szentté avattatása főindokául felhozott csodás epizód, a megszólalt feszülettel ? Reális gondolkozásunk visszautasítja ma már a természetfölötti erők csodás megnyilatkozásának föltételezését, s kétkedve fogadja azokat. De kegyeletes tisztelettel kell, hogy meghajoljon a naiv hit azon fényes világa előtt, mely a maga ihlete zománcával festi ki a valóság világát s a vallásos érzés föllángolásában, mennyei jelenéseket idéz maga elé, föltéve, hogy azok hitének erős és túláradó felbuzdulásából fakadtak. Nem is ebből a szempontból fogjuk kritika alá azt a hagyományt, mely az üldözött Ferdinánd előtt megszólamló feszület legendáját századokon át őrizte s szájról-szájra adta. De ha bebizonyul, hogy maga ez a csodálatos epizód, ez a minden keresztyén szivhez oly ékesen szóló monda mint monda sem valódi, s nem is egykorú az eseménynyel, melylyel összeköttetésbe hozatott, ennélfogva tehát subjektiv kapcsolata is hiányzik azon történeti szereplővel, kire vonatkoztatták — akkor kétségkívül még mindig méltányolhatjuk a benne rejlő, ernberieg szép és erkölcsileg fölemelő gondolatot, de a történetírásnak többé még a legszigorúbb egyházias és katholtkus felfogás szerint sem lehet ahhoz köze. Mert megszűnt egyénileg és kortörténetileg jellemző lenni, kiderül, hogy nem találjuk fel igazi alapját a szereplő emberek természetében és gondolkodásában, irányzatosan koholt és becsempészett költemény. Már pedig ha jogosultnak ismernök is el a történelemnek bármily szempontból, s a legmeszszebb menő eszményyítéssel vagy egyoldalúsaggal való felfogását is, egy dolog világos, hogy itt megszakad a józan Ítélet láncolata, hiányzik a felfogás következetessége, s minden körülmények közt megengedhetlen anachronismussal állunk szemben. A hitújítás viharaitól fenyegetett Ferdinánd kétségbeesett helyzetét eléggé ismerjük. Mindenfelől ellenségtől környékezve, országát tüzzel-vassal pusztítni látva, székvárosán kívül nem volt más menedéke az üldözött fejedelemnek, azt is körülfogták már Frigyes cseh király csapatai. >Soha — írja egy krónikás — Ausztria ügyei nem függtek annyira egyedül Ferdinánd sorsától, soha nem álltak közelebb a válsághoz«. Ily körülmények közt történt az a jelenet, hogy a zaklatott fejedelem palotája legbelső termébe vonulva vigasztalásért fordult a Megváltó keresztjéhez*. A történetírás híven följegyzi Ferdinánd fohászának szószerinti szövegét, úgy a mint azt legbensőbb embereinek később elmondta a »História nova seculi nostri XVII.« szerint, mely azt Ferdinánd életírója után idézi. A szorongatott császár szórói-szóra ezeket mondta volna tehát saját előadása szerint a feszület előtt: »Uram Jézus Krisztus! emberi nem megváltója, te ki belátsz a szivekbe, tudod, hogy én nem az én, hanem egyedül a te dicsőségedet keresem. Mégis ha tetszik neked engem ily megpróbáltatásokkal s ellenségeim rám törésével szorongatni, szégyennel elborítani, emberek előtt megalázni, nem ellenkezem. Legyen meg a te akaratod. Méltatlan szolgád én, minden intésedre készen állok*. A császár midőn ezeket bizalmasainak elmondta, még hozzátette: »Alig rebegtem el ez imát, a legnagyobb remény fogott el. Isten csodálatos lelkinyugalmat adott belém. Azért reménylem, hogy Isten ellenségeim törekvéseit meg fogja bénítani*. A jelenet további részleteire is kiterjeszkednek az egykorú források. Elmondják ugyanis, hogy környezete mindenfelé kereste Ferdinándot, végre szobájában találta fel a földre borulva, s midőn fölkelt, ragyogó arccal ekkép szólalt meg: »Nincs mitől féljünk. Nemsokára segély fog jönni a mennyből*. A további eseményeket mindenki ismeri. Mansfeld vereségének híre Bucquoi-val szemben Bécs alól elvonta az ellenséget s felszabadította Ferdinándot, visszaadva neki országát s kevéssel utóbb a császári koronát is, melynek viselőjévé augusztus 28-án a Frankfurtban összegyűlt birodalmi rendek megválasztották. De sehol Ferdinánd nagy számmal levő panegyristái egy] szóval sem tesznek említést arról a mythosról, melybe a hagyomány később öltöztette Ferdinánd csodálatos menekülését ellenségei hatalmából. Bármily legendailag színezik is ki különösen katholikus írók a feszület előtti jelenetet, bármennyire a gondviselés különös kegyelmének tulajdonítják is a császár viszontagságos ügyének jobbrafordulását, a megszólaló kereszt epizódja sehol sem említtetik s így kétségtelen, hogy az későbbi megtoldása a történtek előadásának, mely igen megfelelhet a vallásos rajongás azon tűlfeszült lelki állapotának, melylyel Ferdinándot jellemezték hízelgő historikusai, de tényleg az egykorú köztudatban sem lelhetjük meg nyomát, mint szóhagyomány is csak utólag alakult meg a közhitben. De legvilágosabb bizonyítéka ennek, hogy maga Pállotta bibornok, pápai nuncius sem tesz említést arról abban a jelentésében, melyet VIII. Orbán pápához intézett Ferdinánd dicséretéről s melyben őt mint szent életű férfiút jellemzi, a kit, mint Dávid királyt, tiszta lelkiismerete s Istenben való bizodalma, a gondviselés különös oltalmára tett érdemessé és súlyos megpróbáltatások közt tartott fenn. Mindezek után kétségtelen, hogy a Ferdinándhoz a keresztről intézett szavak nemcsak a positiv gondolkodás