Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-12-19 / 51. szám

De legnagyobb mértékben téves, sérelmes és veszedelmes szerintem, az az állítás, hogy »ha az alkotmány visszaállítása után hosszú ideig holt betű maradt az 1848: XX. törvénycikk, nem a katkolikusokon, hanem épen a más felekezetiteken mult, kik e törvényt — alkalmazása tekintetében tényleg és tudva — hatályon kívül helyezték*. Oly állítás ez, mely tudomásom szerint eddig soha és sehol fel nem merült, hangoztatva nem lett; oly állítás, melynek épen az ellenkezője bizonyítható be bőséges és kétségtelen adatokkal. Az 1848 : XX. törvénycikkben különösen pedig ezen törvénycikk 3-ik §-ában kimondott elvnek az egész vonalon megvalósítására még a kezdeményező lépések sem történtek meg. Az erre vonatkozó törvényjavaslat, melynek előterjesztése ugyancsak az 1848: XX. törvénycikk 3-ik §-ában »a közelebbi törvényhozásra® igértetik, mai napig sem készült el, annyival kevésbbé terjesztetett elő, ennélfogva törvénynyé sem válhatott. Az 1868: LIII. törvénycikk bevezető sorai is ígérik »a vallásfelekezetek egyenjogúságának törvény útján való általános szabályozását*, de eddig ez is csak igéret maradt. Tiszta lehetetlenség, hogy ne mondjam, absurdum tehát az az állítás, hogy az 1848 : XX. törvénycikket épen a nem katholikus felekezetek helyezték — alkalmazása tekintetében tényleg és tudva — hatályon kívül. Nem szólva a görögkeleti két egyházról, mely miként a róm. kath. egyház, szintén rendelkezik állami eredetű javadalmakkal és jövedelmekkel, bárha nem is oly nagy mértékben, mint emez, a két protestáns és az unitárius egyházról számtalan esetben és szakadatlan rendben bebizonyítható, hogy az alkotmány visszaállításától fogva máig, nemcsak saját egyházi gyűléseikben, nemcsak az irodalom terén, de a törvényhozás mindkét házában is állandóan és következetesen kérték, kívánták, sőt követelték az 1848: XX. törvénycikk által kimondott elvek teljes tökéletes megvalósítását; de fájdalom, mindeddig hiába! Mert azt ne higyje, annyival inkább ne állítsa senki, hogy a felekezeti közép- és népiskolák segélyezéséről, a prot. egyházak részére adott rendes és rendkívüli államsegélyről szóló eddigi törvények, illetőleg törvényjavaslatok már teljesen magokban foglalnák az 1848: XX. törvénycikknek s különösen ezen törvénycikk 3. §-ának végrehajtását és megvalósítását. Mindaz, a mi eddig e részben történt, nagyon, de nagyon csekély összegű, majdnem alamizsnaszerű részletíizetés abból a törvényes adósságból, a mit a magyar állam, az összes bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségeivel szemben az 1848: XX. törvénycikkben magára vállalt! Ne higyje, annyival inkább ne állítsa senki, — mint Forster hiszi és állítja — hogy az állam, csupán és egyedül művelődési intézményeinknek, vagyis iskoláinknak jelen és jövendő segélyezése által, vissza fogja adni mindazt nekünk, a mit a múltban megvont tőlünk. Ez igen hiányos kárpótlás és a legnagyobb mértékben igazságtalan számvetés lenne! Mindazért, a mit tőlünk a múltban megvontak, elvettek. sőt elragadtak, teljes kárpótlást a jövőben nem nyerhetünk, nem nyerünk, de nem is kívánunk. A magyar állam soha sem lesz olyan helyzetben, hogy a nem róm. katholikus egyházaknak, különösen pedig a két protestáns egyháznak, a múltért teljes anyagi kárpótlást nyújthasson. Ezt bizonyára nem kívánja, sőt nem is reméli senki közülünk, de azt igenis kívánjuk, sőt a legnagyobb és legszentebb jogon követeljük, hogy az a kötelezettség, a mit a magyar állam az 1848: XX. törvénycikkben magára vállalt, ha nem is egyszerre, de fokozatosan az egész vonalon, úgy az egyházi, mint az iskolai szükségeket illetőleg beváltassék és teljesíttessék. Ennélfogva a legteljesebb joggal kívánhatjuk azt is, hogy csupán iskoláinknak állami segélyezése ne legyen olyan hamis világításban feltüntetve, mintha az már teljes kárpótlást nyújtana mindazért, a mit az állam tőlünk több mint három századon keresztül megvont; hogy ne szóljak arról, a mi mint tényleges birtokunk, erőszakkal elvétetett tőlünk. Végezetre csak annyit kívánok még megjegyezni — a mire azt hiszem, a sorok között Forster is vonatkozással van — hogy a hazai két protestáns egyház egyátalában nem hajlandó az Í848: XX. törvénycikk teljes tökéletes megvalósítása esetében is, szintén országos törvények által biztosított autonómiáját, akár lényegesebb pontjaiban, akár egészében feláldozni, cserébe adni. Azt hiszem azonban, hogy ez állásponttal szemben épen azoknak van legkevesebb okuk és joguk állást foglalni, kik az állam által eleitől fogva bőkezűen, sőt fejedelmileg ellátott és gyámolított róm. katholikus egyház autonomiai törekvéseinek, szóval és írásban, hírlapokban és tudományos értekezésekben, testtel-lélekkel hív munkásai, barátai, sőt előharcosai! Valamit akartok, hogy az emberek cselekedjenek ti veletek, ti is azt cselekedjétek másokkal! Igen szépen mondja Forster, tanulmányának legvégén, hogy »a nemzet érdekében békére van szükség. Békére a felekezetek és az állam között. Nincs oly magas ár. melyet ezért megadni ne lehetne, mert az bőven fog kamatozni úgy az államnak, mint a gondjai és védelme alatt álló vallásoknak«. Teljes készséggel aláírjuk, teljes szívből valljuk mi is e kijelentést. De egész őszinteséggel azt is ki kell mondanunk, hogy az olyan elvek és tanok hirdetése a melyeket a Forster tanulmányának záradékából ez alkalommal megismertünk, legkevésbbé sem alkalmas az őszintén óhajtott béke biztosítására, megerősítésére és állandósítására ; ezek az elvek és tanok egvátalában nem alkalmasok arra, hogy megkönnyítsék vagy elenyésztessék azt a »nehéz érzést«, mely a haza nem r. kath. polgárainál, egyfelől a mult keserű emlékei és nagy veszteségei, másfelől pedig a jelen felekezetközi anyagi helyzet nagy aránytalansága s a közel jövő sivár kilátásai miatt, méltán és tagadhatatlanul megvan, sőt