Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-12-12 / 50. szám

igazi egyháza tagjaitól — legyenek ezek theologusok vagy nem theologusok — nem követelhet mást, mint a Jézusban hirdetett kegyelemhír hitteljes és kész elfogadását, a szabad s minden utógondolat nélkül való belépést az ő országába, a hol a kegyelem uralkodik, s az igazság és szeretet szellemtörvénye a legfőbb parancsolatot képezik. A természet és a történet körébe tartozó összes anyagot — meg azt is, a mely a maga szent okiratával összefügg — mint a tudás tárgyát, az igazi keresztyénség szabadon s aggodalom nélkül engedi át a tudománynak, hogy ez azt tisztán tudományos elvalapon ítélje meg. A hitnek s a hit követelményeinek jobb és tudományosabb megértése érdekében pedig theologiájának nem adhat más szabályokat, mint a melyek az emberi megismerés mezején egyáltalán uralkodók, t. i. a megvesztegethetlen igazságszeretetet és a gondolkozásnak becsületes következetességét. Az ilyen egyháznak az igazi tudománynyal összetűzése soha sem lesz. Sőt épen ellenkezőleg: a lelkiismeretesség s igazság benne lakozó szelleménél s másrészt minden emberi tekintély s elavult nézetek elleni tiltakozásánál fogva maga az egyház az igazi tudás megbecsülhetlen rúgójává, vallásos elsőrangú kulturtényezővé lesz. A reformáció egyháza az, a mely nem emberi tekintélyen s egyházi dogmatikán hanem az evangélium tiszta prédikációján és Istennek a Krisztusban megjelent kegyelmén épült fel. Ez. a vallásos meggyőződés számára azon egyetlen középpont, a melyet nem enged megerőtleníteni, és ha mindjárt ég és föld összeomlana is. A Szentírásban csak Krisztust keresi s ezt is csak a Szentírás tanúsága szerint: a történeti tudomány legfőbb törvényét, a forrásokra való visszatérést, az azokból való kiindulást tehát maga is elismeri és fiszteletben tartja. Alapelvénél fogva nem tagadja meg a polgárjogot közösségében senkitől, a ki Istennek a Jézus Krisztusban adott kegyelmi kijelentését személyes hittel elfogadja, magát a kegyelemnek átadja s a keresztyénség történeti kijelentését történeti forrásai szerint értékeli. Ezért a reformáció egyházában teljesen elegendő hely van az ilyen tudományos theologia számára: jóllehet kezdetben alapelveink borderejét teljes mértékben maga az egyház sem értette, nem is érthette. Ámde, ha az ilyen theologiát nem minden, magát keresztyénnek nevező egyház képes is elviselni, viszont a keresztyén egyházzal sem fér meg bármely theologia, hanem csupán az a melynek alapja és pedig ,őszinte és tudatos alapja a Krisztusban adott kijelentés, a melyet megérteni épen az ő egyetlen tudományos feladata. Ha e kijelentés helyett vagy mellett magát emberi iskolabölcseség s egyéni nézetek felállítására jogosítottnak véli, ha azt hiszi, hogy ő e kijelentést megítélheti s azt mint a vallásos megismerés alacsonyabb fokozatát önkényesen a philosophiai tudás magaslatára emelheti, egyszóval a theologiából philosophiát csinálhat: akkor már nem keresztyén theologia többé s azért élő keresztyén közösség őt meg sem tűrheti. A theologia Jézus Krisztus szolgája, az ő nagy üdvháztartásának tudományos munkása. Ha e szolgálatból kimerészel lépni, úgy tekintheti magát egy új vallás philosophiai előkészítőinek vagy a kritikai régi ségtudomány egyik ágának: de közössége a keresztyénséggel megszakadt. Létjoga a theologiának a keresztyénségen belül csak addig van, míg azon becsületes meggyőződés vezeti, hogy a keresztyénséggel a legbensőbben össze van forrva s azon feladat lelkesíti, hogy csak a keresztyénséget és semmi mást, és csak a maga alapforrásából s alaplényege szerint értse meg s foglalja tudományos rendszerbe. S az igazi theologia tudja is nagyon jól, hogy bármely nagy tudományos virtuositást érjen is el, ebben még nincsen sem a kezesség arra, hogy általa a vallásos élet különösen magas fokot ér el, sem a feltétel ahhoz, hogy az evangélium immáron hitteljesebben s hiterősebben fog prédikáltatni. Az élő s üdvözítő hitet egyedül és kizárólag a Jézus Krisztus mellett való benső meggyőződésteljes tanúság képes fölkelteni. A theologia — még a legjobb sem kelt soha hitet; holott gyermeki odaadó hit theologia nélkül is, sőt hamis theologiával is hegyeket mozdíthat el helyükből s ezreket támaszthat fel halottaikból új életre. Ezt a theologiának tudnia kell. S ha a jámbor együgyűség ebből azt következteti, hogy tehát a tudományos theologia felesleges, sőt tán bajthozó: a theologus ezen egyátalán ne akadjon fel, s hivatása hű betöltésében ne inogjon meg. Hiszen tudja azt is, hogy a theologia, bárba tudományos karakterénél fogva maga közvetlenül praktikus érdeket nem is, hanem elsősorban és mindenekfelett az igazság theoretikai érdekét szolgálja, mégis az evangélium igazi s eredményes hirdetésének nélkülözhetlen s értékes segítője marad. Mert ő az, a ki a Jézusról szóló tanúbizonyságot megszabadítja az áltudomány maradványaitól, melyek azt elhomályosítják; ő mutatja meg a keresztyénség maradandó igaz lényegét, megtisztítva azt származása s fejlődése járulékaitól; ő tárja fel az evangélium benső magvát s helyez ez által mindent helyes, vallásos megvilágításba; ő foglalja össze azt, a mi a vallás jelenségében szétszórtan s különválasztva jelen meg benső magasabb egységbe s megtanít azt a változó korkérdésekre üdvösen alkalmazni. így szolgáltatja az evangélium hirdetője számára az élő hitnek erejéhez, a melyet ő nem adhat, a biztosságot, a világosságot s a következetességet, a melyektől hivatásszerű munkájának sikere s eredménye függ. A theologia azonban biztos öntudattal csak akkor léphet a többi tudományok társaságába, ha magától a scholastika összes maradványait teljesen s utógondolat nélkül lerázta. Egész munkamezejét — a keresztyén vallást, keletkezése, fejlődése életjelentősége szerint — kizárólagosan tudományos eszközökkel, tehát minden idegen befolyás mellőzésével fogja munkába venni, mely eszközök a nyelvészet, a kritika, a történet, a logika. Számára, mint tudomány számára nem létezhetik egyszer mindenkorra megéllapitott eredmény, nem a kutatás elől elzárt terület, nem feladat, a melynél a tudomány elismert szabályai s törvényei értéküket vesztették volna. Kell azon benső bizonysággal birnia, hogy egy oly életet, a mely onnan felülről üdvöt árasztva áradott ki az emberiségre, a kritika éles kése meg nem sebezheti, ki nem ölheti, mert a hit láthatlan birodalmának ereje az; s hogy csak mindig annál istenibbnek s csodálatosabbnak fog az feltűnni, minél inkább értjük meg igaz jelenségét, minél inkább szabadítjuk meg annak fénylő szépségét az emberi legendák s hagyomány álburkaitól s fátylától. Az ilyen theologia aztán igazi, de egyúttal nehéz tudomány is; a történettudomány legmagasabb fokával egy színvonalú. Megkívánja az odaadó munka verejtékét s azon talentumot, a mely csak kevés előkelő szellemnek adatott. Nem tanulható az meg mesterségmódjára a seminariumokon. Kegyes páthosz s praktikus buzgalom nem pártolhatják itt a szorgalmat, a mely célhoz vezet. S csak az ítélhet felette, a ki erre mint jogosított munkatárs szerzett igényt, a mint ez általán minden tudománynál önmagától értetődik. Hivő asszonyok tereferéi, tudatlan enthusiasták tanubizonyságtételei, magas egyházi tekintélyek vagy paragrafusos nyargaló juristák véleményei az ő szemeiben ép úgy mit sem érnek, mint a philologus vagy természetbúvár szemeiben az avatlanok ítéletei a görög történelem avagy a physika problémái felett.