Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-10-24 / 43. szám

A halál fensége. (Folytatás és vége.) Az ember minden törekvésének és gondoskodásának, fáradságának és alkotásának azonban a balál győzedelme vet véget. Minden nap látjuk, hogy a rettenetes kaszás miként végzi az aratást, nem gondolva az emberi vágyak és szükségekkel. Most előre küldi sötét arcú követeit a betegségek, fájdalmak és félelmek mindenféle nemeit, majd váratlanul toppan be, egyetlen fellépésével mutatva egész fensőségét. Most a gyermeket ragadja meg az ő ifjúi erejében és érintetlen hagyja a beteget, a ki hónapok óta nyomja a betegágyat, majd az ifjút támadja meg, a ki még csak az imént végezte előkészületeit, hogy a nyilvános élet nagy munkamezejére lépjen és ügyet sem vet arra, a kit kifárasztott az élet; most szívesen látott követ gyanánt lép be, hogy az örök béke kikötőjébe vigye a fáradt öreget, majd a legzordonabb alakban köszönt be, hogy megsemmisítse a legvirágzóbb életet, sivárrá téve az otthont s a legmélyebb gyászba temetve az embereket. Es mikor megindul, nem tesz különbséget a királyi palota és a szegény kunyhó között. Már az előkelők közül, akár az alsóbb osztályból ragadjon ki valami. Drága életet, a veszzeség fájdalma egy a rettenetes halál egyenlőkké tesz mindnyájunkat. Embert még nem becsültek olyan nagyra, mint a régi egyiptomi királyokat. A nagyszerű ünnepélyek alkalmával magas trónuson hordozták körül királyukat az ország előkelő férfiai, elől ment a papi sereg holt Istenszobrokkal. A király pedig úgy nézet ki köztük, mint valami élő Istenség, ezer meg ezer ajak kiáltotta utánuk: légy üdvöz! millió évek ura; légy üdvöz, kinek szemed fényesebb a napnál, tekinteted élesebb a sas tekinteténél; légy üdvöz ki az egész világnak életet adta, kinek uralma a föld egyik végétől a másikig terjed; légy üdvöz, ki hasonló vagy atyádhoz, a legfőbb Istenhez, Ra Amonhoz! És íme ezek a joharaok épúgy a porba hullottak, mint más ember fia. Manapság ott látni a bulaki múzeumban Kairó mellett üvegkoporsókban eme királyok kiszáradt múmiáit, a millió éveli urait. A halál egyenlősítő hatalmának megragadó példájával találkozunk a bibliában is. Agrippa király, Pál apostol kortársa, ezüst ruhába öltözött és úgy mutogatta magát a színházban a nép előtt. Mikor a nap az ezüstös királyra sütött, Casarea ezernyi pogányság lakosai így kiáltottak fel: Isten vagy te! És íme még ugyanaz nap heves testi fájdalmak lepték meg a királyt, néhány óra alatt kiadta a lelkét és kivitték a szegény halottat végső nyughelyére. A halál fensége sokféle érzelmeket ébreszt az emberi kebelben: az első ezek között mindig az egész valónkat átható alázatosság érzete. Keletnek az emberi élet tehetetlenségéről alkotott képei újra meg újra visszatérnek: az élet hasonló a lotus levelen rezgő esőcsepphez, hasonlít a mező virágához, hasonlít a tovatűnő árnyékhoz, a csörlőhöz, az égő tövisbokorbői felszálló szikrához. Életünk rövid tartalmát a csillagok korához mérjük és azt mondjuk a zsoltárköltővel,»micsoda az ember, hogy megemlékezel ő róla és az embernek fia, hogy őtet ily nagyra becsülöd!« Igen, mikor megragadja az embert az elbizakodásság ördöge és azt hiteti el magával, hogy Ő mindent meghódít, hogy neki minden sikerül, mikor zsörtölődik és makacskodik akkor beköszönt a halál, lefekteti a porba és emlékezteti arra, hogy ő csak por és hamu. Azonban a halál nemcsak megaláz, hanem hatalmasan is prédikál a lelkiismerethez! Az élet egy rád bízott vagyon, törekedjél híven folytatni azt, használd fel az időt, munkálkodjál, míg nappal vagyon. Mikor kikísérnek végső nyughelyedre, nemcsak hivatalodról, méltóságodról, vagyonodról tehetségeidről fognak emlegetni, hanem azt is kérdésbe teszik majd, hogy milyen ember voltál és a frissen ásott sírhalomnak nincsen szebb koszorúja annál az őszinte és igaz bizonyságtételnél: ez jó és hü ember vala. Tehát a halál sarkalja az életet az ő legfőbb és legnemesebb tehetségei kifejtésére. Es mivel a halál elválást és megsemmisítést jelent, épen azért hívja ki egész erővel a leghatalmasabb ellentétes erőt, a szeretetet, a mely az életet védeni fentartani, erősíteni és emelni kívánja. Az ő fenségének láttára szelídülnek, békülnek és javulnak az emberek. Kedveseinket csak egy időre és pedig ki tudja meddig mondhatjuk a magunkénak: Szeress tehát míg szerethetsz, út az óra, midőn a sír fölé kell állanod. Tanúsíts annyi szeretetet, barátságot és jóságot embertársaid iránt, a mennyit csak lehet. Deríts rájok üdítő napfényt, légy türelmes gyengéik iránt, ne mérgelődj felettébb botlásaikon, légy azonnal kész a bocsánatra és feledésre, legyen gondod reá, hogy gazdag és tündöklő áldás nyomait hagyd emiékezetökben. És aztán a halál vet megdicsőítő fényt is minden egyes ember életére. Igen, mi nem ismernők az élet dicső voltát és nagyságát a halál fensége nélkül. A mint utoljára látunk valakit, úgy tartjuk meg emlékezetiinben. Ha nem látnók az élet legszebb virágkorában elhalni a gyermeket, nem jutnánk tudatára annak, hogy milyen kimondhatatlan lelki gyönyörűség van a gyermek életében. A gyermek azonban meghal és pedig olyan korban, midőn egész lényén ott nyugszik a paradicsom lehe. A mi a gyermeken tökéletlen vala azt szépen letörli az a csudálatos művész, a halál. A földi élet bánatán, bűnein és aggodalmain felülemelkedése megdicsőült alakban köszönti a gyermek atyját és édes anyját az idvezültek búcsú köszöntésével is áldó geniusává lesz a jó testvéreknek, a kiket hathatósan int, hogy az élet kemény harcában ne veszítsék el belső tisztaságukat, ne feledjék a mulo kincsek miatt az örökkévalókat s a szent lelkesedés tüzét őrizzék meg az utolsó pillanatig. A halál sarkal arra bennünket lelkileg, hogy az elhunytnak kedves, nyájas vonásait, életének felemelő emlékeit egy kedves összképbe foglaljuk össze, úgy hogy igen sokszor eme kép által jutunk tudatára annak, hogy mi volt nekünk az a kedves, drága élet. Nemcsak azt látjuk meg, a mit végrehajtott, vagy a mit kivinni akart, hanem ekkor fogjuk fél egész valójában az elhunytnak teljes értékét és valami felmagasztosult fájó szeretet érzése hatja át önkéntelenül bensőnket. A kiknek hosszú időn át kell szenvedniük, a kiknek hónapok és éveken át kell nyoinniok a betegágyat, milyen megható és végetlenül sajnálatra méltó példái azok az emberi törékenységnek és tehetetlenségnek! De ha aztán átestek az utolsó nehéz órán, ha lerakhatták a hosszú ideig hordozott terhet, milyen csodálatos átszellemülés ragyog a szenvedők ábrázatán! Nem illeszt-e a halál valami láthatlan koronát az ilyen sokat látogatott egyének fejére? Varenónak, szent koronának nevezték azt a persák. Fenségének egész nagyságát azonban akkor fejti ki a halál, mikor szolgálatba áll, mikor a hősi lelkek szolgálatukba fogadják a hatalmas uralkodót, mikor azok önkéntesen, szabad elhatározásból mennek a halálba, hogy azáltal a magasabb életet szerezzék meg magoknak. Ilyenek a minden idők martyrjai, a hit martyrjai a tudomány martyrjai, a segítő és óvó szeretet martyrjai. Nem volt életök drága, csakhogy azt az ő szent ügyöké/t áldozzák fel, de mikor ezt tették, a halál kezéből ragadták ki a diadalt, megdicsőült örömmel haltak meg é/'-a halál félelme nem vehetett erőt felettök. Milyen külöábség van már eme diadalmas megdicsőültek között, ki/emelt fővel bátran, sőt örömmel mennek a martyrhalálba és amaz