Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-10-17 / 42. szám

hivó farizeusokat, kik a rómaiak uralmát, bár azok a zsidó népet sajátságos vallásuk és szertartásaik szabad gyakorlatában nem háborgaták, függetlenségét elvesztett hazájukban mégis nehezen tűrték, arra intette, hogy adják meg a római császárnak, a mivel annak tartoznak, s épen ezen csillapító intelme s a kívánatos néplázítástól való szigorú tartózkodása miatt nem is lőn a földi helyett lélki országot építő Krisztus a zsidó nép megígért messiásául elfogadva, s bár Üdvözítőnk az ő szűkkörű tanítványaival, t. i. az apostolokkal, kik őt saját családaiktól megválva állandóul követék s hittérítő utaiban kisérók, a dolog természeténél fogva közös háztartásban élt is, az őt szintén követni hajlandónak nyilatkozó gazdag ifjútól nem azt kívánta, hogy osz sza meg vagyonát az ő követőivel, hanem arra intette az ifjút, hogy adja el minden marháját s ennek árát a szegények alamizsnáira fordítsa, s valamint maga Krisztus urunk, úgy az ő apostolai is nem a vagyonközösségét, hanem a szegények segélyezését s a tiszta keresztyéni szeretetből származó alamizsnálkodást hirdették és követték. De a legelső keresztyének is, kik eleinte kevesen és szétszórva voltak, nem tartották a vagyonközösséget, hanem az egymáshozi szoros összetartozandóságot s gyülekezeteiknek a távolbóli kölcsönös segélyezését gyakorolták, tehát őket csakis mint erkölcsi értelemben vett keresztyén szociálistákat lehet tekinteni. Jézus soha nem izgatott a gazdagok, az előkelők, a felsőbbség ós közhatóságok ellen; Pál apostol pedig különösen az akkori nagyszámú szolgákat saját testi uraik irányában a köteles engedelmességre ós függetlenségre, de egyszersmind az urakat szolgáikkal való emberséges bánásra intette, kiemelvén előttök, hogy az Isten nem személyválogató; sőt a pogányok nagy apostola saját személyes ügyét is a római császárhoz, mint az ő legfőbb bírájához felebbezte. Áttérve hazánkra, ennek történelme azt tanúsítja, hogy a magyar köznép őszinte rendszerető, választott elöljáróit, fejedelmeit, királyait tiszteletben tartó, a törvény és alkotmány szerinti alárendeltséget készséggel elismerő s megtartó volt. I-ső István ós I-ső Endre királyaink alatti támadásait sem a néposztályok ós a magánvagyon egyenlőségének követelése, hanem az országunkba tolakodott s itt főhivatalokra ós uralomra emelkedett jövevények elleni jogosult ellenszenv és ősi hazájából magukkal hozott pogány vallásához való természetes ragaszkodása idézte elő s habár igaz is, hogy a hazánkhoz közelgető török-ellenség ellen kellő elővigyázat nélkül felfegyverzett keresztesek hadseregének, mely a nemesség távol maradása miatt csaknem kirekesztőleg tősgyökeres magyar parasztságból állott, a birtokos osztály elleni fordulása, melyet az alacsony sorsú, de nagyravágyó vezérek s részben a lelkószkedő alpapság is szítottak, némileg a földbirtok felosztására is irányult, ezt könnyen megórthetőnek találjuk a közös erővel szerzett magyar föld tulajdonából lassanként egészen kiszorított akkori jobbágyság égre kiáltó nyomorult helyzete, úgyszólván hontalansága s a világi ós egyházi olygarkhák, a nemesi kiváltságos és földbirtokos osztály zsarnokoskodása s embertelen kegyetlenkedése mellett. De már a nemsokára bekövetkezett s a lelkiismeret szabadságát hirdető reformáció, eltérőleg a Németországban kiütött dühös parasztháborútól, magyar hazánkban semmi testi forrongást, annál kevésbbé a vagyon egyenlősítésére s földosztályra fajult mozgalmat nem idézett elő az akkori földesurak] és jobbágyság közt, s az országgyűlósileg kirótt portális magyar adót zúgolódás nélkül fizette a dunatiszaközi s alföldi török hódoltságban főleg protestánsokból állott jobbágyság a korlátlan és fosztogató török harács mellett. Sőt számos adatok szerint még a magyar felvidéki vármegyékbe menekült örökös földesurainak sok nehézségek ós életveszélyek közt az úri adót is hűségesen beszolgáltatta, habár ennyiféle közadózás mellett egyházát és iskoláit is saját erejéből tartotta fenn. Az 1848. évi felszabaduláskor pedig több helyeken még önként teljesítette a már törvény által megszüntetett földesúri robotot, s csak igen szórványosan fordultak elő a volt földesurak ellen intézett jobbágyi birtokfoglalások az úrbéresek közt, noha ily kihágásokra az 1848/49. évi belzavarok bő alkalmat szolgáltattak. Mi okozta tehát, s mi idézte elő, hogy magyar mezőgazdasági munkásaink s az ezeknek úgyszólván többségét képező protestáns hitfeleink is elfogadták és bevették a szociálizmus csábító . tanait, s a folyó évi aratás idején hazánk jelentékeny részében a munkát általában vagy megtagadták, vagy a munkaadó földbirtokosokat és bérlőket a megkezdett munka abbanhagyásával kíméletlenül megzsarolták? Bizonyára a fővárosi, sőt külföldi hitető bujtogatok csábító izgatásai mellett ott kell keresnünk a baj főokát, hogy szegónysorsú mezőgazdasági munkásaink irányában jelenkorunkban már egészen kihalt a munkaadó földbirtokosok ós bérlők kebléből a keresztyén felebaráti szeretet; hogy a régi időkben köztök és munkásaik közt fennállott patriárkhális viszony megszűnt; hogy a földbirtokosok, s még inkább a telhetetlen nagy bérlők s a sok helyen kialkudott jövedelmi százalók minden módon fokozására törekvő gazdatisztek a munkásnép erejét kelletén túl is