Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-09-19 / 38. szám

jai: az illető körhöz tartozó egyházak rendes, helyettes és segédlelkészei, rendkívüli tagjai: az egyházi élet ügyei iránt melegebben érdeklődő világi egyháztagok. Többen az előzetes konferencián azon nézetüket fejezték ki, hogy a világi elem teljesen kihagyandó volna, legalább e köri értekezletekről, azonban a jelenvoltak többsége az »egyházi« jelzőtől kifolyólag a világiakat nem vélte kizárhatóknak innen sem, jóllehet, mint sokan mondották, azokra a papi dolgok ügy sem tartoznak. A választmány második előterjesztése a hozzá utalt belmissziói javaslatokra vontakozott. Az előértekezleten erős vitára adtak alkalmat e javaslatok; különösen ellenezték többen, mert fölöslegesnek mondották, hogy kimondassék, miszerint a konfirmációra való előkészítés, a tanító segédkezése mellett, minden gyülekezetben a lelkész által történjék. E sorok írója ellene mondott e felfogásnak s nagyon is szükségesnek jelezte, a zsinati törvényben is parancsolt ezen annyira fontos lelkipásztori teendőre újból és újból ráirányítani lelkésztársaink figyelmét; de végre is kénytelen volt a többség ellenzésére belenyugodni abba, hogy e kérdés ez idő szerint levétessék a napirendről. Így egyelőre csak a következő javaslatok fogadtattak el: Az értekezlet kívánatosnak és szükségesnek tartja, hogy 1. gyülekezeteinkben a téli időszakban hétköznapi bibliamagyarázatok,, 2. felolvasások vagy vallásos estélyek tartassanak ; 3. a vallásos iratok megkedveltetése és terjesztésére kiváló gond fordíttassák. Egyik tekintélyes kollegánk ugyan az előértekezleten ellene volt a vallásos estélyekneknek, mivel — úgymond — ez esteli összejövetelek az ifjúságnak alkalmul szolgálhatnak az erkölcstelenségre; mire nem mondhatott mást e tudósítás írója, minthogy eddigi tapasztalataink szerint e vallásos estélyek mindenfelé igen áldásos hatásúak s csak azt ajánlhatja, hogy lehetőleg minden gyülekezet lelkésze tegyen vele legalább kísérletet. A vallásos iratokra vonatkozó javaslatnál egyik lelkésztársunk szóba hozta, hogy a »Koszorú*, füzetei nem egészen elégítik ki őt; irányuk — úgymond — egyoldalú, nem foglalkoznak eléggé az élet eszméivel, a gyakorlati életre nem nyújtanak tanácsokat; indítványozza, hogy egy háromtagú bizottság nézné át és bírálná meg e füzeteket és mutatná ki a helyes irányt. Elnöklő esperesünk ugyan e felszóllalásra lakonice felelt, mondván; >írjon hát barátunk jobbat!* . . . míg viszont egy másik felszóllaló azt jegyezte meg, hogy e tárgy felett érdemes gondolkozni s azért nem lesz céltalan a bizottság kiküldetése. Megbíztak hát hármunkat: Vasadi Balogh Lajost, Biczó Pált és e tudósítás íróját, hogy a jövő értekezletre készítsünk véleményes előterjesztést a vallásos iratok dolgában. (Vége köv.) Lévay Lajos. Ritoók Zsigmond az egyházi helyzetről. Elmondotta a ref. bihari egyházmegye jubiláris közgyűlésén. Érzem, mélyen tisztelt egyházmegyei közgyűlés, érzem, hogy mennyire alatta maradtam azon a színvonalom, a melyen igen t. barátom s elnöktársam szeretetteljes ítélete emelt. Érzem, hogy nem csak azokat a feladatokat nem tudtam teljesíteni, a melyeket kötelességérzetem és vágyaim szabtak elébem; és e hosszú idő csak arról győzött meg, hogy mennyire gyenge az emberi erő feladataival szemben; és ha mégis, mert az egyházmegye kegyes volt az én szerény munkásságomat elismerésben részelteltni és ha mégis köszönettel veszem az elismerést, teszem azt nem hiúságból, hanem azért, mert ebben a szeretetnyilvánításban látom azt a kapcsot, a mely minket egyházunkkal feloldhatlanul összeköt és mert azt vélem következtetni ebből az elismerésből, hogy minket egyházmegyénk ügyeinek vezetésében az egyetértés vezetett, a mint reménylem, vezetni fog ezután is. Az a lefolyt időszak emlékezetes és tanulságos előttünk és mulasztást követnénk el, ha a múltból nem vonnánk le a tanulságot. Engedje meg a mélyen tisztelt egyházmegye, hogy ebből az alkalomból elmondjam szerény észleleteim eredményét. Előre bocsátom, hogy nem csatlakozom azon bírálókhoz, a kik korunk alkotásaiban mindenütt önzést, bűnt, visszavonást keresnek, a kik mindent kicsinyléssel fogadnak; nem csatlakozom azokhoz, a kik már a társadalom és állam bukását, végét jövendölik, mint annak idején a középkorban a gondolkodásban elődeik a világ végét jövendölték. De nem is akarok színes üvegen át nézni és úgy látni a világot, a mi titokzatos, de hamis képet ad. Az a lefolyt 25 év, a melyre igen tisztelt barátom visszatekinteni szives volt, bizonyos, hogy számos alkotást mutat föl, oly alkotásokat, a melyek egyházmegyei alkotmányunkban, igazgatásunkban, intézményeinkben előre haladást jelentenek. Ennek bizonyításában oly intézményekre tudunk rámutatni, mint az országos'Jközalap népnevelés ügy, gimnáziumaink és főiskoláink fejlődése; általában az egész országban számos missziói állások létesítése. Ha mindezekre hivatkozhatunk is, még sem lehet eltagadnunk és nincs is okunk miért eltagadni, ha az orvoslás módjáról gondolkozni akarunk, hogy egyháziasságban, vallásosságban, erkölcsiségben nem haladunk a kívánatos módon, sőt ezt mondhatjuk, hogy bizonyos részben visszaesésre mutathatunk. Szomorú, fájó szívvel látjuk, mint válnak le egyesek egyházunk és e'gyházmegyénk testéről, közönyből, önzésből vagy rajongásból. És még mélyebben fáj s fájdalmasabban hat, ha azt látjuk, hogy magyar ev. ref. nők mily könynyen adják föl vallásukat s vele együtt gyakran nemzetiségüket is. Holott más nemzetiségek talán kisebb képzettségű és intelligentiájú női képesek a családot, a melybe átültetve lettek, átalakítani. Ha ez a tételem és állításom igaz: ez arra a következtetésre kell, hogy vezessen, hogy egyházi szervezetünk, alkotmányunk és intézményeink nem elégségesek arra, hogy az erkölcsiséget és vallásosságot feljebb emeljék. Mert míg egyrészről — és pedig az alkotmány és igazgatás terén — haladást, másrészről erkölcsiség tekintetében hanyatlást észlelünk. Vannak, a kik ezekért az állapotokért, az erkölcsi dekadenciáért az államot vádolják. Vannak, a kik a szabadságot teszik velelőssé. Viszont vannak, a kik a javulás tekintetében mindent csak az államtól várnak.