Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1897-09-19 / 38. szám
régen a tisztelt újságok és a közvélemény hivatott és nem hivatott szócsövei azért szidták a szülőket, hogy nem iskoláztatják eléggé gyermekeiket; ma az említett cikkek rendjén olvasni lehetett fővárosi lapot, a mely azért támadt a szülőkre: miért is tódulnak annyira gyermekeikkel a középiskolák felé; miért igyekeznek őket *urrá« képeztetni? Szerintünk ott az igazság: egyfelől, hogy igen-igen sok szülő, a ki gyermekének a keze ügyébe eső iskola által a jövő boldogulását keresi, azt akarja, hogy gyermeke bármely sorsban a maga ura legyen, és mitsem tehet ő arról, ha olyan a mai iskolák rendszere, hogy ott absolut értelemben vett »urakat« s illetőleg »proletárokat* nevelnek tel a minden téren szükségessé tett diploma elnyerése és megfelelő alsóbbfokú szakiskolák hiánya miatt. Másfelől az is igaz, hogy köbcentiméterrel az iskolák térfogatát oly lukszus-módon mérik ki. hogy a mely intézetben ma 250—300 tanulónál zsúfoltságról beszélnek, ott az 50—60-as években legalább is két annyi tanuló elfért. Pl. »főtanoda« címmel az a középiskola, a melyben én tanultam, az 1866-ik évben 419, az 1869-ik évben pedig 447, (legnagyobb részben bennlakó) tanulót fogadott magába. S midőn ugyanaz az iskola a modern követelmények szerint ma már ki van építve és bővítve: az utóbb említett létszámnak csak felét fogadja el bennlakásra s az összes létszám sem rug a fennebbi szám 2 /3 -ig, sőt ma-holnap ennyire sem, mert az elemi osztályoknak fokról-fokra megszüntetése is ott ma-holnap ténynyé válik — a 225 gimnáziumi tanuló, illetve a gimnázium fentartása miatt. Hiába: tempóra mutantur et nos in illis ... Ma a tanulónak több térfogatú levegő kell; s még a kezdő discipulusnak is több tanárra van szüksége, mint régebben a togátus diákoknak összevéve ! Hogyne: hiszen a rengeteg tananyagot, a vaskosabbnál vaskosabb tankönyveket, a napi 6—7 rendes órát ki tanítsa el még a legalsó osztályokban is szakrendszer szerint ? Hanem térjünk vissza, a honnan kitértünk. Az övéikért féltő gonddal aggódó szülők gyermekeiket az édes anyai kebelről ama másik »anyának«, az iskolának gondozására bizzák. A régebbi (egyházi) iskolák ezt az állapotot úgy fejezték ki, hogy : az alma mater fogadta ölébe a múzsákat. Milyen nagyszerű mondás! Tehát: ismét egy tápláló anya vette ölére már nem a gyermekeket, hanem a gyermekekben a tudományok és szép művészetek zsengéit, a kik az »alma mater* iskolának úgyszólván épen olyan gyermekei voltak, mint a tulajdonképeni édes anyának. Másszóval: a régi iskolák nem csupán kötelességüknek tartották a szülőházi nevelést folytatólagosan átvenni, hanem ez a magasabb feladat annyira az iskolák lényegéhez tartozott, hogy e nélkül iskolát gondolni sem lehetett. És ma ? Ma igazat kell adnunk azoknak a »Tanév elején* című, különböző cikkeknek, a melyek részint meggyőzően hangoztatták, részint kézzelfogható adatokkal többé-kevésbbé bebizonyították, hogy a mai iskolák általában nem nevelnek, hanem csak egyoldalúan, a rendszerben is rendszertelenül, agyat-lelket túlterhelően tanítanak. »Nem nevelnek, annyira nem nevelnek, hogy a mely intézeteink internátussal is bírnak, még azokban is inkább csak bizonyos külsőségekre, a belső rendfentartásához tartozó dolgokra szoktatják ; de a lelki embert nevelésileg elhanyagolják*. Ezt és ehhez hasonlókat lehetett széltében olvasni. De hát mi forgatta ki iskoláinkat korábbi lényegükből, hogy ma nem nevelnek, legfennebb bizonyos külsőségekre szoktatnak? Hiszen akkor a cirkuszi idomítás az oktalan állatokkal nagyobb művészetet old meg, mint az iskola az Isten képére teremtett lelkes valóságokkal! Egyik azt az ellenvetést teszi, hogy mivel az osztrák és németrendszerü tanításterveket honosítottak meg: a sok tananyag feldolgozása miatti követelések nem engednek időt a nevelésre. S ez állítást azzal is támogatják, hogy Ausztriában, Németországban, sőt az egész európai kontinensen sem nevelnek az iskolák a sok tananyag miatt. De hiszen — hogy Hollandiát, Svéd- és Norvégországot ne említsük, pedig ezek is a kontinensen feküsznek és mégis nevelnek — túl a tengeren Angliában és Amerikában is sok a tananyag, s épen e lapok hasábjain a közel mult időkben többször volt alkalmunk olyan cikkeket és más adatokat olvasni, melyek azt bizonyítják, hogy azokban az országokban a neveléssel az iskolák nem hagynak fel. Emez állításunkat meg fogja erősíteni Wlassies közokt,. miniszternek az iskolai nevelés tanulmányozása végett (ha jól emlékezünk, Medveczky Frigyes személyében) nem régiben Angliába kiküldött megbízottja is, a kit egyébiránt már megelőzött részint a világjáró Szemere Miklósnak a nyár végén megjelent és a tanügyünket intéző körök számára is felette tanulságos nevelési könyvecskéje, részint a francia Demolins Edmondnak »Min alapul az angolszászok fölénye?« cimü könyve, mely — mint a Szemeréé — elsőrangú oknak a kérdés megoldásában az angol nevelést mondja. Hagyjuk a külföldi példákat és lássuk: még minő okokat hoznak fel, hogy iskoláink ma nem nevelnek. Azt olvassuk továbbá, hogy nincsen pénz. Mert ahhoz — mondják — hogy az iskolák neveljenek is, sok, igen sok pénz kell: ez pedig az ország költségvetésében a közoktatásügyi költségnél a többi tárcákhoz képest a legkevesebb; a róm. kath. egyház alapvagyona a főpapok kezében van, a kik a tanügyre abból keveset áldoznak; a protestáns egyházakat pedig a szegénység köti meg. E kérdésnél nem akarunk kiterjeszkedni sem az államra, sem a katholicismusra, hanem ránk protestánsokra vonatkoztatva csak azt kérdjük: hát a régi, a mainál talán szegényebb protestáns egyházak által fentartott s a mainál csakugyan szegényebb protestáns iskoláknak több pénzük volt, több tanerővel birtak, mint a mai modern prot. tanintézetek? A magyar protestantismusra máskülönben közvetlenül semmi haszonnal nem járó Kalifornia aranybányái Melanehton »trivium«-jakor még fölfedezve sem voltak: s az ő magyar tanítványai és asztaltársai hazajövetelük után mégis nevelő iskolákat, mindmegannyi »alma matereket* állítottak ide haza. Ezek az iskolák világítószövét-
