Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-09-19 / 38. szám

ő jó kálomista vagy jó lutheránus. Egyházi tisztségeket szivesen vállal, de csak hiúságból, a decorum kedvéért, családi szokásból vagy politikai érdekből. A gyűléseken, a szólás mezejón szeret vezérszerepet játszani, hangadólag fellépni, egy kicsit politizálni; mert pártoskodni, pápistát leszólni, rajongót leszidni, pánszlávot megfékezni ő tud a leghangzatosabban. Ám ha aztán cselekvésre kerül a sor, nevét nem látod sem az Úr oltárán áldozók sorában, sem a »jókedvü« adakozók névsorán, sem az irodalompártolók jegyzékében. Otthona, családja, belső élete alig különbözik a névleges protestánsok fentebbi csoportjától. Az egyház és a keresztyénség magasztos hivatása s nagy céljai iránt neki is kevés az érzéke, alig van közvetlen érdeklődése. Ez a külsőleges keresztyének nagyszámú csoportja, mely a sima társadalmi rutinjával, ügyes svádájával nem egyszer kezébe ragadja a gyeplőt, hol az egyháztanácsokban, hol még a magasabb gyűlésekben is. Gyakran veszedelmes elem, mert a maga felületességével és félszeg protestantismusával nem egyszer a maga téves irányába tereli kevésbbé érteimess kevésbfeé energikus hitfeleit. Ezek szokták behurcolni az egyházba a politikát, a pártoskodást s a sokszor személyes érdekből származó torzsalkodást. Nagy áldás anyaszentegyházunkra nézve, hogy a fentebb ismertetett névleges és felszínes keresztyének az egyházi életben többségre még nem vergődtek. Nagy a számuk immár az egyház világi képviseletében, de még nem az övék a többség. Vigyáznunk is kell, hogy ez be ne következzék. Ez a politikának, ez a nem egyházi érdeknek uralomra jutása s ezzel az egyházi közszellem teljes decadentiája volna az egyházban. Életerős, virágzó egyházban csak igaz egyházíasságnak, nálunk csak az elvhű protestantismusnak van létjogosultsága. Egész erővel rajta kell lennünk, hogy a névleges és felszínes keresztyének az egyházi képviseletben el ne szaporodjanak. Ez az egyház degeneratiójára ós külső bomlására vezetne. Megnövelné a bomlasztó elemet, megakadályozná az egyház regeneratióját, melyre oly égető szükségünk van; még nagyobbá tenné a mostani hanyatlást és visszaesést a magyar protestantizmusban. Sőt inkább arra kell törekednünk, hogy minden alkalmas módon szaporítsuk ós erősítsük a hitbuzgó és áldozatkész világi elemet, s ezzel feltartóztassuk az országszerte mutatkozó egyházi sülyedóst. Két mód mutatkozik erre célszerűnek a jelen viszonyok között. Egyik a jelennek szól, másik a jövőnek szolgál. A lelkészi ós tanítói kar fogjon kezet a hitbuzgó világi elemmel s válasszon a gyülekezetekben hitbuzgó presbytereket, a traktusban ós a szuperintendenciában igazi egyházias tisztviselőket. Annyira csak még nem vagyunk az egyházi degeneratióban, hogy világi elemünk szine-javából az egyházi képviselet ós tisztikar ki ne telnék. Tegyünk félre politikát s minden nem egyházi tekintetet választásainknál; nézzük a jelöltnek legelső sorban a rátermettségét, a családi és más körülményeket csak másod harmad sorban vegyük figyelembe: akkor a »királyi papságcc-nak ós »szent nép«-nek nem sokára oly hatalmas, mert buzgó és egyházszerető gárdája vesz körül bennünket egyházi testületeinkben, melylyel bátran fölvehetjük azt a nehéz küzdelmet, melyet a mai válságos helyzet ró rá az egyház minden igaz ós hű fiára. Tekintsünk csak szót a legutóbbi egyházi gyűléseken megszólalt világi jeleseinkre, kik velünk együtt érezve a mai súlyos egyházi helyzetben igazi »királyi papságcc-hoz illő bölcseséggel ós buzgósággal igyekeznek erősíteni és támogatni a csüggedező lelkeket. Ilyeneket válaszszunk ós tartsunk az egyházban! A jövőre nézve pedig használjuk fel a mult tapasztalatait ós tanulságait. Mióta egyházunk alsó- és középiskoláiban a régebbi idők intenzivebb, erőteljesebb protestáns nevelése meglankadt, világi elemünk egyháziassága is azóta kezdett nagyobb mértékben meglazulni. A szín- és erőtlen vallásos nevelés csak színtelen ós erőtelen vallású férfiakat és nőket nevel. Ezen kell gyökeres változtatást tennünk. Mindenekelőtt az ifjúság valláserkölcsi nevelését kell alaposan reformálnunk. Állítsuk vissza különösen a művelt férfiakat és nőket képző középiskoláinknak régebbi protestáns és keresztyén szellemű neveié sét, neveljünk hitbuzgóbb férfiakat és nőket s a mennyiben az iskolai vallásos nevelés társadalmi kiegészítésre szorul, karoljuk fel a keresztyén ifjúsági egyesületek áldásos intézményét: akkor aztán lesznek öntudatos, hitbuzgó s áldozatkész világiaink az egyházban, a kik nem szógyelvón a Krisztus evangéliumát, nem sajnálják a protestáns keresztyén céloktól sem a szellemi munkát, sem az anyagi áldozatot. Akkor megszaporodik az egyház, az iskola és az irodalom Maecenasainak a száma s a mostani hanyatlás ós visszaesés helyett lendület és virágzás köszönt be anyaszentegyházunkba. Sz. F.