Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-09-05 / 36. szám

a tisztes atyáktól a bocsánatot, a mit a lelkész ós egy öreg praesbyter komoly intése után meg is nyer, de itt még arra ítélik, hogy a gyülekezetet is kövesse meg. Következik a vasárnap, úrvacsoraosztás napja. A lelkész a praedikáció elvégezése után az úrasztalához megy s míg ott az ünnepélyes csendben, a mikor minden lelket a Krisztus szenvedéseiről való emlékezésnek hangulata, a Krisztus végetlen szerelme ejt rabul — az Úr asztalát előkészíti, az egész gyülekezetre váratlanul felkél helyéről a templomsértő leány, lassan, alázatosan, megtörve kimegy lelkipásztorához, megragadja annak kezét, megcsókolja s némán könyező szemekkel esd bocsánatot. A lelkész a maga s a gyülekezet nevében megbocsát — s a gyülekezet véneinek fejbólintása, a gyengédek szemébe gyülemlő köny s a lelkeket elfogó ünnepélyes komolyság hirdeti, hogy a templomnak Ura is jelen van bocsánatával. Megtisztult a leány szive, megbékélt a gyülekezet lelke s a templomnak tisztessége növekedett. Ott, míg e jelenetre emlékeznek, míg az ilyen erős, de keresztyén szellemű fenyíték alkalmazása megmarad, templomsértést senki nem fog elkövetni. E példával csak azt akartam igazolni, hogy nemcsak az egyházat hűtelenül elhagyók, a felekezetnélküliek ellen kell komoly, bocsánatot semmi pénz árán meg nem vásárolható szigorúsággal fellépni — (ós épen ebben van az orbai határozat hibája, a mely a felekezetnélkülire is megengedi a harangoztatást 10 forintért) — hanem az egyházban maradottakat is szükség esetén fenyítékkel illetni. így lesz egyházunk a tisztáknak ós jóknak társasága, a mely ópen tisztaságával, a tisztaság erejével hódít ós a jobbak előtt kívánatossá teszi e társaság tagjának lenni. Legyünk szigorúak, de a szigor, a fenyíték alkalmazásában »okosak, mint a lágy ók, szelídek, mint a galambok a. Református. TÁRCA. A református egyház kezdeményezései Istenországának építésére. (Folytatás.) 5. és 6. alatt a nép- és főiskolai tanügyet említettük. A francia református egyház mindegyikre különös gondot fordított. Az evangélikus államokban a népiskola tulajdonképen 1657-ben, Comenius Orbis pietusával kezdődött és csak lassan fejlődött ki, a hugenották már 1559-ben gondoskodtak elemi iskolákról, melyben a gyermekek írni, olvasni, énekelni tanultak. A növendékek olvasták a bibliát, könyvnélkül megtanulták a zsoltárokat, a kátét és néhány imát. A saumuri zsinaton 1596-ban szükségesnek látták minden tartományban egy gimnáziumot és az egész országban legalább két egyetemet (akadémiát) fölállítani. Ezek a főiskoláik is csakhamar hírnevesek és látogatottak lettek, mígnem a nagy üldözések idején egymásután elsorvadtak, elenyésztek. (Különben a hugenották tanügyét, szerző a reformirte Kirchen Zeitung 1897. évi 14. és 15. számaiban bővebben ismertette.) 7. Az egyházfegyelem gyakorlása is az 1559. évben kezdődik, melynek bővebb ismertetését egy más alkalommal igéri szerző. 8. A laikusok által való evangélizációt is hasonlókép szabályozta az 1559-iki hugenotta egyházi rendtartás. Elvitázhatatlan, hogy a világiak sokkal alkalmasabbak az evangélizáció munkájára, mint a tanult lelkészek. Tanulmányaink módszerében még mindig van valami a középkori scholasticismusból, mely megakadályozza azt,^ hogy lelki gondozásunknak kellő eredménye legyen. A hivő világiak nem azért mutathatnak föl e téren nálunknál nagyobb eredményeket, mivel hitük erősebb — bár a theologia tanulmányozásába való rendszeres elmerülés alapjában véve bölcseimi és ítészeti kételyre vezet, a minek »a legyőzését ügy kell megtanulni*, és sok tanult theologus szivében még újjászületése után is marad egy kevés kétely, a mely azután hitének szárnyalását gátolja, akadályozza. A tanulatlan laikus a nép nyelvén beszél és naiv, közvetlen eredeti felfogásával még az iskolázottaknak is imponál, míg a tanult lelkészeket az iskola, a módszer, a pártjelszavak, a dogmák igen gyakran megkötik. A hivő laikus nem aggságoskodik a fölött, mint sok lelkipásztor, hogy szalonképes legyen és maradjon, hanem a tudósokat, gazdagokat és magasrangúakat mennyei haza polgárságára igyekszik megnyerni. A hivő laikus nem azt kérdi, hogy ezt avagy ama tettét és szavát tapintatosnak fogják-e találni, hanem hogy szive kontactusban legyen Isten szivével. Nem keresi a divatot, nem kap az új elméleteken nem hajhászsza a népszerűséget, a nagyok kegyét, hanem az örök evangéliummal lép mindenki elé, a kivel csak találkozik. Nem kerülgeti a dolgot hosszú bevezetéssel, nem tudakozódik az illető becses egészségének állapota után, nem a dolgainak folyása vagy az aratási kilátás után, hanem egyenesen kitől-kitől megkérdi: »Mint áll a dolog Krisztussal, megismerted-e bűneidet, rnegbántad-e azokat, bizonyos vagy-e üdvösséged felől ?« A netaláni gúnyolódásra, a káromlásra a próféta szavaival felel s feltárja előttük a kárhozatot, mely azokra vár, a kik az üdvösséget elvetik. Hitük, határozottságuk folyton női és növekszik az evangélium, az imádkozás, az Idvezítővel való társalgás által, míg mi »fizetett« (!) lelkészek — mint gyakran szemünkre is vetik — lelki gondozásunk közben a dogmatörténeti grammatika szabályaira és kivételeire gondolunk és a Szentlélek sugallatát mindig a kommentárok szemüvegén át vizsgáljuk. Azt hiszem, a hivő laikusoknak ez az István és Pál módjára való szent gondatlansága volt az egyik alapoka annak, hogy az 1559-iki hugenotta egyházi rendtartás a világiaknak az egyházi szolgálat és kormányzat minden fokán oly nagy tért engedett. És talán annak oka is volt, hogy a fejedelmek és nagy urak udvarában a lelkigondozást nem az udvari lelkészek gyakorolták, hanem mint az I. Cap. 21. §-a sürgette a fejedelmek a legtisztességesebb udvarnokaikból presbitereket és diakónusokat választottak, a kik a botrányt okozókat és vétkeseket megbüntették, szóval az egyházi fegyelmet gyakorolták. A fejedelmek és nagy urak bárhova mentek is, udvarukkal a helybeli gyülekezethez