Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-08-22 / 34. szám

a testiekből kell sáfárkodnunk, mint a nagy apostol inti a római gyülekezetet. (Róm. XV: 27.). Jól megjegyezzük pedig, hogy Isten előtt kedvesebbek a bár csekélyebb, de titkos és névtelen alamizsnák, a dobra ütött, hirlapilag kikürtölt nagyszerű adományoknál, melyek legtöbbnyire nem tiszta ós önzetlen felebaráti szeretetből, hanem mellékforrásokból," például a hiúság kielégítéséből, a nyilvános magasztalások utáni vágyakozásból, világi kitüntetések, politikai rangfokozatok elérhetésének tisztátalan célzatából erednek. Krisztus Urunk az ő magasztos hegyi prédikációjában így inti az őt követő ós hallgató sokaságot: »Eszetekbe vegyétek, hogy alamizsnátokat ne osztogassátok emberek előtt, hogy láttassatok azoktól . . . Azért, mikor alamizsnát osztogatsz, ne tégy annak cégért sípolással, mint a képmutatók cselekesznek a zsinagógákban és az utcákon, hogy az emberektől dicséretet nyerjenek. Mikor pediglen te osztogatsz alamizsnát, ne tudja a te balkezed, mit cselekszik jobbkezed. Hogy a te alamizsnád titkon legyencc (Máté ev. VI: 1—4.). Ennélfogva keresztyéni szempontból épen nem helyeselhető a szegények, szűkölködők, nyomorultak segélyezésének jelenkorunkban lábrakapott és divatossá vált olyan gyakorlása, mely már csak hangzatos koncertekhez, fényes táncmulatságokhoz, látványos bazárokhoz, nyereséggel kecsegtető sorsjátékokhoz kapcsolva számíthat sikeres eredményre. Szomorú jelensége ez a tevékeny atyafiúi és felebaráti szeretet hanyatlásának a keresztyénsógben, mutatja tényleges beteljesedését annak, mit Krisztus Urunk megjósolt ekképen: »Es minthogy a bűn igen megsokasodik, az atyafiúi szeretet is igen meghidegeclik sokakban« (Máté ev. XXIV: 12.). Be kell azonban ismernünk, hogy a keresztyén felebaráti szeretetnek jelenkorunkban észlelt szembetűnő meghidegedósót nemcsak bűneink megsokasodása, hanem a sokféle súlyos közadózások is, melyeknek légió a száma s melyeket jámbor apáink hírből sem ismertek, szintén okozzák, de mindenesetre nagyban fokozzák, mivel a szükség megfojtja az akadozási jó akaratot s gátolja a jótékonyság tevékenységét. Mind ezek mellett is valóban úgy tűnik fel a jelenkori mulatságos jótékonyság, mint első sorban a hiúság vására, hol a könyörületes közadakozás csak alárendelt cél és takarózó a be nem vallott ós elpalástolt főcél pedig a szórakozás, a múlatás s az emberi szenvedélyek kielégítése. Szerintem tehát untig elegendő volna a közadakozások olykor tagadhatlanul fényes eredményének pusztán számszerű közleménye s épen nem volna szükséges az egyes adakozóknak is megnevezése, sőt a bevett gyakorlat szerint még hírlapok útján is kikürtölóse, ez uttóbbit — ha már el nem lehetünk nélküle — legjobb esetben is csak példaadásul ós buzdításul tekinthetvén; mert az efféle, nem tiszta szívből s nem a munkás felebaráti szeretet egyedüli forrásából származó alamizsnálkodás volta képen nem egyéb az úgynevezett megpumpolásnál, mit már Pál apostol is elítél II. Kor. IX: 5, azt mondván, hogy: »az igórt segedelemnek kiszecletése kész legyen, mint jótétemény és nem mint valami saccoltatás«. A mi jó emlékezetű protestáns eleink nem szorultak mulatságos és nyeremónyes jótékonyságra, nem szorultak a felebaráti, illetőleg hitfelekezeti szeretetnek kölcsönvett lángokkali fellobbantására, hanem szegényeikről, nyomorékaikról és koldusaikról egyházilag gondoskodtak, azoknak az akkori időkhöz képest megfelelő elhelyezésére és ellátására menedék- ós kórházakat emeltek saját körükben eszközölt jótékony adakozásokból s könyörületes szivű gazdag egyháztagok alapítványaiból, A munkás felebaráti szeretet ezen példás emlékeitől azonban az átkos hitüldözések alatt több helyeken megfosztattak. Sajnos, hogy az ilyen leginkább a mult századokban keletkezett jótékony hitfelekezeti intézeteknek kellő szaporodásával nem dicsekedhetünk; méltó elismeréssel nyilatkozhatunk egyébiránt a mincl két felekezetű protestáns lelkészek ós tanítók özvegyei ós árvái számára újabb időkben létesült, vagy megerősödve szervezett nyűg díjintézetekről, az országos protestáns árvaházról, és egyéb — bár főként csak fővárosunkban — keletkezett jótékonysági egyesületek áldásos működéséről. íme a folyó mostoha esztendő meghozta a földbirtokosainkat s bérlőinket sújtó gyakori iszonyatos felhőszakadásokat, a rettenes orkánokat, a pusztító jégveréseket, mely elemi csapások a lábon állott gabonatermésnek igen nagy részét tönkre tették, majd a kalászokban szórványosan megmaradt magot úgy szólván megfelezte a rekkenő hőség, a learatott gabonacsomókat ós kereszteket pedig elragadta ós megsemmisítette a borzasztó árvíz. A jövő 1898. év megnyíltával ínséges tavasznak nézünk szorult szívvel elébe, még a jobb módú mezei gazdáknak is alig maradt házi ólelmökre, cselédeik ellátására való gabonájuk, s ha szűk termésükből elvetik a jövő évre nólkülözhetlen magot, nem marad, miből az állami és egyéb adókat, sok helyt tetemes egyházi terheiket fedezhetnék. Ide járul, hogy még a legszorgalmasabb mezőgazdasági munkások sem ke-